Anyám kovásza

Amikor az emberek romantikusan fiatal éveik ízeit és ételeit próbálják visszaidézni, gyakran hatalmas cukormázas tortákra, omló rétesekre gondolnak. Én csak Anyám kenyerére emlékszem vissza tökéletesen. Maga a kenyér fontos helyet foglalt el életünkben, mint sok mindenki máséban is. Erre mutatnak azok a jelzõk, amivel kiékesítettük és megtiszteltük ezt a szót - kenyér - beszédeink közben, mint: éltetõ, Isten adta, áldott, életadó, mindennapi, és a többi. Világosan emlékszem; kenyérsütés napján az én kiosztott munkálataim közé tartozott, hogy amikor meghallottam a déli harangszót, el kellett szaladnom a sarki pékhez a nála megsütött kenyerünkért és azt hazavinni. A kenyér megszegése külön családi szertartás volt, ami csak Anyámnak volt megengedve. S Õ mielõtt felszelte a kenyeret, rátette az örök élet és örök remény jelét - egy keresztet; s mi csak azután kaptuk meg a ropogós serclit.
De az én emlékeim mégis a kenyérsütéshez kapcsolódnak szorosabban, ami egy csodálatos évszázados ceremónia gyanánt maradt meg bennem.
Minden, ami a kenyérsütéshez tartozott és annak kelléke volt, az nálunk szent volt; pedig lutheránusok vagyunk és a szent szó csak az Istent illeti meg házunkban. Ezekhez a tárgyakhoz tartozott a két szakajtó - egy hosszúkás nagyobb és egy kicsi gömbölyû -, melyeket semmi másra nem volt szabad felhasználni, hiszen még szagot kapnak. Honvágyam jeléül késõbb el is vittem a kisebbiket földi vándorutamra. Négy szép damaszt fehérkendõ volt erre a célra félretéve, melyek csak Anyám keze ízét érezték, meg a friss liszt meleg emberi illatát. De a legfontosabb valami ebben a csodálatos körben a kovász volt.
Minden családnak megvolt a maga kis kovásza, s valahogy még szégyen is volt kovászt kölcsönkérni. Nem sokra becsülték azt az asszonyt, aki nem tartotta becsben és tisztán a kovászt, vagy azt "Uram bocsá..." - elfecsérelte.
Mert bizony a kovászt Anyám az Õ anyjától kapta, amikor férjhez ment és saját háztartást kezdett. Nagyanyám pedig az õ anyjától, és így rendjén vissza a századokba. A kis kovász képviselte a mi családunk múltját, történelmét, de a jelenét is, és így élni akarását, tehát jövõjét. De fõképp az összeköttetést, a kapcsolatot az anyafölddel. Mert a földbõl éltünk mi is, Nagyapámék is, és amit termeltünk, az adta életünk alapját.
Minden kenyérsütés alkalmával Anyám egy félkilónyit lecsípett a kenyértésztából, azt lelapította és félretette egy száraz helyre, hadd szikkadjon. A két szakajtót és a négy ruhácskát szépen összehajtogatva, mellé. A mi kis kovászunk ott várta be az idõt a következõ sütésig. De igazán itt és ekkor kezdõdött a kis kovász nagy szerepe. Benne az élesztõ baktériumok ha lassan is, de tovább éltek - s a kis lapocska lehelte az õ kenyér-baktériumait a ház levegõjébe, amit mi beszippantottunk, magunkévá tettük és testünk élõ részese lett. A másik oldalról viszont mi árasztottuk el a levegõt saját baktériumainkkal kémiai alapösszetételünk részecskéivel; reménykedõ álmainkkal, fáradt verejtékünkkel, szeretkezéseink illatával. Ezt a kis kovász mind magába szívta, és tovább nevelgette a maga önzõ, elhatározott módján; megteremtve házunk kémiai-bakteriológiai alapját, egyensúlyát és jellegzetes karakterét.
S így minden háznak megvolt a maga külön bakteriológiai összetétele, amely különbözött a szomszédétól. A mi otthonunk öntudatos egység volt a világmindenségben és ebben a meghatározott egyedben Anyám kis kovászkája jelentette az uralkodó középpontot. E kis kovászka volt letéteményese családi jellegünknek, egyéni-emberi karakterünknek; kulcsa a tradícióknak, folytonosságnak, szépségnek és szeretetnek.
Hogy sajnálom én a mai embereket, akiknek nincs egy pici kis kovászkájuk, amit továbbadhatnának lányaiknak, fiaiknak. Akik elmennek a nagy üzletbe és hazavisznek valami kenyérfélét; ami talán lehet szép is, jó is, és változatos is, hiszen a kis cipó megpróbálja megtenni a rászabott kötelességeket, csak annak a szegény kenyérnek... nincs lelke.

Kövi Pál