1903. november 30-án Szily Kálmánnak, a Magyar Tudományos Akadémia fõtitkárának vezetésével összeült egy bizottság és határozatban rögzítette, hogy "...a rovott betûs szöveg-írás, közönségesen rovás-írás a magyar nép között nem él."

FRIEDRICH KLÁRA
PÓTNYOMOZÁS
A KISKUNHALASI ROVÁSÍRÁSOS FAPÁLCÁK ÜGYÉBEN

Minden korban voltak emberek, embercsoportok, akik valamely alantas cél érdekében határozatokkal igyekeztek meghamisítani az igazságot. Gondoljunk csak Trefort Ágostonra, aki 1877-ben határozati úton rendelte el finnugor származásunkat és nyelvrokonságunkat. Ahogyan erre a képtelenségre, úgy Szily Kálmánék határozatára is rácáfolt a valóság.
1925-ben ugyanis Madarassy László néprajzkutató, aki már elõzõleg tanulmányt közölt a hajdúszoboszlói számrovásokról, felfigyelt egy újságcikkre. Ebben arról esett szó, hogy Kiskunhalas város levéltára 16 darab fapálcát õriz, amelyeken rovásírás van. Madarassy leutazott Halasra és Nagy Szeder István építész, várostörténész segítségével megismerte a pálcák történetét, lefényképezte õket, valamint megállapította, hogy a 16 darab, ujjnyi vastag és 20-32 cm hosszúság közötti pálcán szabályszerû, jobbról balra haladó és a pálcák végén visszaforduló rovásírás van, szóelválasztó pontozással, magánhangzó kihagyással és összerovásokkal.
Nézzük tehát röviden a pálcák szinte bûnüggyé fajult történetét!
1802-ben a halasi polgárok panaszt tettek a városi elöljáróságnál, hogy a határban néhány földtulajdonnal nem, csupán földbérlettel rendelkezõ juhász állatainak száma úgy megszaporodott, hogy ez a "törzsökös" földbirtokos, szintén juhtartó lakosság érdekeit sérti. Ezért a városi tanács 1802 júniusában a templomok elõtt kihirdette, hogy a földetlen lakosok legfeljebb 60 juhot tarthatnak s a felesleget Demeter napjáig (szeptember 17, vagy október 26) el kell adniuk. A tanácsi jelentés szerint azonban a juhászok a rendelkezéseket nem teljesítették, ellenben "October Hónap végén 16 darab fátskákra mettzett fenyegetõdzõ tsúfos szavakat vetettek a Város ablakába; mellyek magyarázattya ideadnectáltatván, ezeknek megvisgálására el rémül az ember, hogy ezeknek Istentelen kigondolója és kifaragója azt a sok ezer Lelkekbõl álló hasznos közönséget, melly õtet mindennapi kenyerével élteti, Városon és pusztákon való gyújtogatással, végsõ pusztulásra juttatni Istentelenül szándékozik...".
S hogy nem csak a juhászok, hanem a városi elöljáróság is ismerte még ebben az idõben õsi írásunkat, bizonyítja, hogy Tooth János aljegyzõ át is írta latin betûre a jegyzõkönyv számára a pálcák szövegét. Néhány példa a "fenyegetõzõ rovások"-ból:
1. pálca: "No te vér szopó Péter te kezdted még mindég..."

3. pálca: "Ki volt ennek indítója megfogja bánni az egész Város miért bástyátok szegényeket"

7. pálca: "Szegényeket rontod Bíró mikor te fülit vágod, próbáld meg ég minden."

A "fülit vágod" értelme, hogy a juh számláló megbízottnak joga volt az engedélyen felüli állatok fülét bevágni, vagy levágni.
A városi elöljárók a gyanúsított juhászokat beidézték, megfeddték, mondván: ha a városban, vagy határában bármi nemû tûz keletkezik, azzal õket fogják vádolni. A beidézettek többsége igen szép régi magyar nevet viselt, például Mákos Mihály, Bukor István, Nyalka Ferentz, Tallér Mihály, Miskei Czifra Tamás, Dudai Mihály, Tarhos András (Árpád fejedelem egyik fiát is Tarhosnak hívták), Bor Antal és Bor István zsellérek (Bor, Hunor fia Thuróczy János és Székely István krónikáiban, a Képes Krónikából pedig tudjuk, hogy Bánk bán a Bor nemzetségbõl származik).
Visszatérve Madarassy László tanulmányára, a szerzõ a továbbiakban hozzáértéssel ismerteti az összerovások párhuzamait, amelyeket a csíkszentmiklósi és konstantinápolyi emlékekben talál meg. Néhány helyen módosítja a rováspálcák Tooth János szerinti olvasatát. A halasi rovásemléket fontos bizonyítéknak találja arra nézve, hogy õsi írásunk nem csak Erdélyben, hanem a "Nagy-Magyar Alföldön” és más magyar nyelvû területeken is széles körben használatos volt. A Felvidékrõl, Ernyei Józseftõl közöl olyan adatot, hogy 1588-ban egy határjáráson botokra rótták feljegyzéseiket a hivatalos egyének, valamint még a XVIII. században is botra róva hozza a nép gyónásra a "bûnlajstromát":
Eddig tart Madarassy László igen pontos, sok forrásadatot felsoroló tanulmányának rövid öszszefoglalása, amelynek címe: A rovással való fenyegetésnek egy XIX. századi emléke (Kiskunhalasi rovásírásos fapálcák). Írta és a Magyar Néprajzi Társaság 1928. évi március hó 28-i felolvasó ülésén elõadta: Madarassy László. Az írásból további következtetéseket vonhatunk le: 1. Népünk még a XIX. század elején is használta a rovásírást, mivel ebben a magyar nyelv minden hangjára van betû, ellenben a X. században ránk kényszerített, hiányos és tökéletlen latin ábécével 13 hangunkat nem tudtuk lejegyezni. Pl. Vizsolyi Bibliában még a XVI. század végén is így írták az "ÚJ" szót: WY.
Tehát, ha 1802-ben még egy olyan életerõs magyar közösség, mint a halasi juhászoké (és bizonyosan volt több hasonló is), használta õsi írásunkat, akkor hála Istennek teljesen megalapozatlan volt a Szily Kálmán-féle bizottság határozata.
Fehér Mátyás Jenõtõl és Fehérné Walter Annától tudjuk, hogy a táltosok, régi papjaink, gyógyítóink, regöseink rovásírásos jegyzetekbõl olvasták fel a hõsök regéit, a gyógyító eljárásokat, az átörökítendõ szellemi kincseket. A betolakodó idegenek és királyaink "vendégei" a X. századtól kegyetlenül üldözték, irtották õsmûveltségünket. Népünk ennek ellenére hõsiesen és hûségesen megõrizte, megbecsülte, fenntartotta, tovább adta õsi betûinket és e betûk fontosságába, erejébe, bajelhárító hatásába vetett hitét, hiszen mint a jelen példa is mutatja, a hatalmaskodó elöljárósággal szemben az õsök betûivel lépett fel.
2. A halasi rovásemlék fontos adalék a sokat vitatott busztrofedon, azaz ökörszántás szerint haladó sorvezetéshez is. A botokon a betûk jobbról balra haladnak a bot feléig, vagy a botot markoló kézig, majd a rovó megfordította a pálcát és szintén jobbról balra haladva kitöltötte a sor hiányát, így egymással szemben haladó kettõs busztrofedont hozott létre, ahol a megfordításkor leírt betûk fejjel lefelé állnak.
3. Ugyancsak fontos adalékot nyertünk a két K betû használatához, amely alátámasztja azt a régóta hangoztatott, 1999-ben egy tanulmányban is megfogalmazott és azóta újabb adatokkal kiegészített észrevételemet, hogy a K betûk használatára vonatkozó, fõként 20. századi szabályokat rovásemlékeink egyáltalán nem igazolják.
A kiskunhalasi rováspálcákon 160 szó olvasható, és 38-ban van K betû. Ezek alkalmazása szintén nem igazolja sem a hangrendi, sem a K betûk szóban elfoglalt helye szerinti szabályokat. A mély hangrendûnek, AK jelnek, vagy vég Knak nevezett "" csupán egy, a magas hangrendû "Kezdted" szóban szerepel az 1-es számú pálcán. Ugyanakkor a csak két betûben eltérõ "Kezdem", szintén magas hangrendû szóban már a "" -t rótták a 11-es pálcán.
A szabályalkotók szerinti magas hangrendû szavakban, vagy magas hangrendû magánhangzók mellett, illetve a szavak belsejében alkalmazandó "" b e t û viszont a további 37 esetben elõfordul szó elején, végén, belsejében, magas és mély hangrend esetében egyaránt. A pálcák írói, akik az összerovást, a magánhangzó kihagyást, az ökörszántás sorvezetést nagy biztonsággal alkalmazták és bizonyosan az õsidõk óta apáról fiúra szállt eredeti írástudományt õrizték meg, nem igazolják a két K jel használatára vonatkozó szabályokat, mint ahogy megnyugtatóan egyéb rovásemlékeink sem.
A halasi pálcákból is azt szûrhetjük le, hogy K hangunk jelölésére a "" szolgál
M í g "" a szerepe egyértelmûen nem bizonyítható. Ezért õsmûveltségünk kiirtói, eltüntetõi a felelõsek.
A betûk formáját, a rövidítések jellegzetességeit megfigyelve azt mondhatjuk, hogy a pálcákra legalább ketten rótták a szöveget. Utal erre a 11. pálca "kezdem én is, amit kell..." felirata is.

A pálcák tehát a XII. századi, Marsigli által másolt botnaptár után legnagyobb terjedelmû rovásírásos emlékeink lennének. Igen, csak lennének, mert egyelõre sajnos nem tudjuk, hol vannak. A Kiskunhalasi Thorma János Múzeumban Kormos Krisztián, a 2005-ös Kárpát-medencei Rovásírás Verseny egyik gyõztese, jelenleg már egyetemi hallgató, a múzeum munkatársainak segítségével betekinthetett a jegyzõkönyvekbe és megkapta pálcák fényképeinek leltári számait. Kutatásom a Budapesti Néprajzi Múzeumban folytatódott, ahol az 1937-ben bekerült fényképeket meg is találtuk, magukat a tárgyakat azonban nem. Az 1937-es év törzskönyvében nyomára bukkantunk annak, hogy Madarassy László január 21-én több tárgy reprodukcióját (rajzát, fényképét) adta le, amelyekért 125 pengõt kapott. Ezek között lehettek a pálcák fényképei is. Madarassy László szorgalmas néprajzgyûjtõ volt, az 1936-os évkönyv szerint több száz tárgyat adott be, fõként gyufatartókat, tükrösöket. Rendkívül sajnálatos, hogy a "nyomozás" eddigi állása szerint a 16 rováspálcát is besorolhatom eltüntetett, vagy eltûnt rovásírásos emlékeink közé, amelyekrõl évek óta gyûjtögetem az adatokat. Talán Madarassy László hagyatékában nyomukra bukkanhatnánk. Kérem azokat az olvasókat, akik személyérõl és hagyatékáról bármit tudnak, értesítsenek a Forrai Sándor Rovásíró Kör címén (1163 Bp. Sasvár utca 53. szakacs. gabor@interware.hu) Hiszen ha megkerülnének a pálcák, a Néprajzi Múzeum is büszkélkedhetne velük "A magyar nép hagyományos kultúrája' címû állandó kiállításán belül, ahol most csupán 10 számrovásbotot láthatunk. Addig is, míg elõkerülnek az eredeti rováspálcák, ajánlom az olvasóknak, kísérletezzenek a megfejtéssel a fényképek alapján.
Köszönet elsõsorban Madarassy Lászlónak, aki a rováspálcák képeit és történetét, ezt a felbecsülhetetlen értékû szellemi kincset átmentette számunkra, továbbá mindazoknak, akik eddigi pótnyomozásomat segítették: Barta József grafikus, Fejér Gábor cégvezetõ, Kormos Krisztián egyetemi hallgató, Szakács Gábor újságíró, a Budapesti Néprajzi Múzeum munkatársai, úgy mint dr. Sáfrány Zsuzsanna, Dr. Selmeczi Kovács Attila, Szalados Béla, valamint a Kiskunhalasi Thorma János Múzeum munkatársai.

Felülrõl lefelé kettesével: 2.,4.,5.,6.,8.,9.,10.,12.,13.,14.,15.,16. számú rováspálcák

A MAGYAR NYELV AZ ÕSNYELV

Az olvasó bizonyára megfigyelte élete során, hogy a magyar szavaknak mindig csak valamely más nyelvbõl való átvételérõl hallunk mindenféle fórumon: ezt a szót is átvettük, azt a szót is átvettük, amazt a szót is átvettük valahonnan. Hogy pedig mely szó magyar, nos, errõl aligha hallott valaki is; akárcsak egy szót is. Ez alapján a magyar ember természetesen véli úgy hogy a magyar nyelv szókincs nem régi, nem eredeti, hanem alávetett, másodrangú: számtalan nyelvbõl véletlenszerûen összehordott, fésületlen egyveleg. Ezzel szemben más nyelvekrõl, pl. szláv angol, francia, latin stb. nyelvekrõl a magyar tudomány fellegvára olyan képet tár elénk, mintha ezek viszont õsi eredetû, kiérlelt nyelvek lennének, a világ mûveltségének oszlopai, s számunkra e nyelvek pompája csak utolérhetetlen mérce lehet.

Ebbe a véleménybe mindenki belenyugszik, hiszen minden rangú és rendû magyar tudományos fórum ezt hirdeti, a tankönyvekben is ezt tanítják nekünk itt Magyarországon. Tehát magyar tudományos vélemény a magyar nyelv-alacsonyrendû volta.
De- mit mondanak a külföldiek a magyar nyelvrõl? Néhány idézet:
- Grimm Jakab meseíró (XIX. század), aki egyben az elsõ német tudományos nyelvtan megalkotója is: "a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet".
- N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): "Olyan a magyar nyelv. szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság."
- George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bõvebben kifejtve) mondta: "Bátrán kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyõzõdésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életmûvem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerûen azért, mert ezen a különös, õsi, erõtõl duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit."
- Grover S. Krantz amerikai kutató: "A magyar nyelv õsisége Magyarországon /.../ meglepõ: úgy találom, hogy átmeneti kõkori nyelv megelõzte az újkõkor kezdetét /.../ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi."
- Ove Berglund svéd orvos és mûfordító: "Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke." (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)
-Teller Ede atomfizikus halála elõtt pár évvel ezt mondta Pakson: "...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar." (Mai Nap, Budapest, 1991. 9.) A késõbbiekben látni fogjuk, ez koránt sem üres udvariaskodás - Teller Ede sohasem beszélt a levegõbe -, hanem utána nézhetett, hogy mely nyelvbõl merítve váltak kultúrnyelvvé a mai "nagy" nyelvek, vagyis hogy melyik a mai mûveltséget megteremtõ, kiérlelõ õsnyelv.
Itt valami nagy titok lappang. Mert nem különös-e, hogy a magyar tudomány minden erõt bevetve igyekszik lealacsonyítani a magyar nyelvet (s mi fizetjük ennek költségeit), a külföldi szakvélemények pedig mély meghajlások a magyar nyelv nagyszerûsége, egyedülállósága és õsi volta elõtt, mi több, mint látjuk, van ki a Kárpát-medence-i õsi voltát hirdeti.
Ám általában véve is érdemes felfigyelni nyelvünk teremtõ erejét magasztaló véleményekre:
- Isaac Asimov scifi író: "Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."
-Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az ûrlakókban, azt válaszolta: "Már itt vannak, magyaroknak nevezik õket!"
-A magyar anyanyelvû nagy matematikusok is azt mondták sokszor: hja, magyar anyanyelvvel könnyû nagy matematikusnak lenni.

S ha összevetjük ezeket a véleményeket az alábbiakkal, a titokról még jobban fellebben a fátyol:
Az olvasók bizonyára emlékeznek a Millenárison felépített "Álmok álmódói - Világra szóló magyarok" címû kiállításra. (E sorok írója is ott szerénykedett, a falon lógva-mint filmrendezõ.) Nos, aki ezt a kiállítást nyitott szemmel végignézte, meghökkenhetett: mi kitalálni való maradt másoknak? Bizony kevés. Tudjuk jól a sort: ejtõernyõ, szélturbina, taposómalom, markológép, lánchíd, személyfelvonó, vízturbina, gõzturbina, dinamó, elektromotor, porlasztó, benzinmotor, benzinmotoros autó, torziós inga, villamos gyújtóberendezés, vasút villamosítása, automata sebességváltó, bolygókerekes sebességváltó, bakelit hanglemez, sötétkamra, porcelánfajansz, telefonközpont, számítógép, golyóstoll, gyufa, helikopter, lökhajtású repülõ, torpedó (robotrepülõgép), világító dióda, hold-radar, a kozmikus sugárzás és a biomágnesesség felfedezése, abszolút geometria, mely az általános relativitás alapköve, hangosfilm, képtávíró, a stressz fogalma, hologram stb., stb., s hogy a régiekrõl is megemlékezzünk: kerék, fazekaskorong, tejpor, kengyes, visszacsapó íj, gomb, fehérnemû, szauna, központi fûtés, réz, vörösréz, acélrugó, kocsi (hintó), stb., s bizony... az írás és a könyv is: márpedig a felsoroltak (és még soksok további) csaknem kiteszik a mai mûvelt világ alappilléreit. És akkor még itt vannak az íróink, költõink, zeneszerzõink is... (Karinthy Frigyes. találmánya a felfújható gumiföldgömb.) .

Nem tagadható: csaknem minden alapelv (pl. kerék, dinamó, elektromotor, benzinmotor, írás, számítógép), mely ma a földön használatos, nyelvünkön gondolkodók teremtménye (az eurázsiai nagy vallások is.). Aztán az alapleleményt lehet tökéletesíteni, kicsinyíteni, nagyítani, hozzátenni, fejleszteni stb., amiben például a japánok oly jelesek.
Most pedig vessük össze a fentieket az alábbiakkal'
Ha az olvasó emlékezik a fent említett "Álmok álmodói-Világra szóló magyarok" kiállilásra, akkor bizonyára arra is emlékezik, hogy a 2002-ben hatalomra került kormánykoalíció elsõ legfontosabb lépése nem a nyugdíjasok, avagy a gazdaság helyzetének javítása volt, hanem azonnal és minden erõt bevetve lebontotta és eltüntette az "Álmok álmodói - Világra szóló magyarok" címû kiállítást - miközben hatalmas volt a látogatottsága. Vajon miért? Aki ezen elmereng, s elolvasta e cikket elejétõl idáig, különös gondolatai támadnak.
És itt most már természetszerûen merül fel az a kérdés is, hogy van-e összefüggés az említett kiállítás érthetetlen és kegyetlen lebontása között s aközött, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a magyar nyelv alacsonyrendû voltát igyekszik elhitetni minden magyarral, éles ellentétben állva a magyar nyelvet vizsgáló külföldi szakértõk véleményével?
E kérdésre tiszta és pontos választ kaphatunk.
Aki vizsgálni kezdi megalapításától kezdve mindmáig tartóan a Magyar Tudományos Akadémiának a magyar nyelvrõl (és a magyar történelemrõl) alkotott hivatalos véleményét, bizony nagyon meglepõdik. Ugyanis gyökeres fordulatot fedez fel a 48-as forradalom leverését követõen. Igaz, már 48 elõtt is erõs volt a magyar nyelvet megsemmisítõ igyekezet. Például Blaha Lujza részint azért maradt meg emlékezetünkben, mert a magyar fõváros magyar: színpadán magyarul merészelt megszólalni. Ez akkor "skandalum" volt. Hasonló, halált megvetõ bátorságról tett tanúbizonyságot Széchenyi István is; õ pedig a magyar parlamentben vette magának azt a bátorságot, hogy magyarul szólaljon fel. Ám ez csak a politikai elnyomás része volt, a Habsburgok magyar-gyûlöletébõl fakadt. A magyar nyelvrõl és történelemrõl magyar tudományos fórumon kialakított vélemény a Kiegyezés után lendült át teljesen az ellenkezõ oldalra: mégpedig a magyarokra megalázóvá, s vált aztán ez a vélemény egyeduralkodóvá.
Itt tehát az a nagy kérdés, hogy vajon mi volt a Magyar Tudományos Akadémai hivatalos véleménye a Nagy Fordulata elõtt?
Erre a Magyar Tudományos Akadémiának az 1860-as években már csak nagy-nagy nehezen, de mégiscsak megjelent szótárában az úgynevezett Czuczor-Fogarasi értelmezõ szótárban, melynek elõkészítésében Vörösmarty Mihály is részt vett - könnyen találunk választ. Nem is kell tehát porosodó tudományos szakmunkákban kutakodnunk.
A magyar nyelvrõl alkotott magyar hivatalos vélemény tehát a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos véleménye pedig az volt akkoriban még, hogy az ókon nagy nyelvek (és nyomukban a mai európai nyelvek is) a magyar nyelv "leány-nyelvei", vagyis a magyar romlott változatai. Részint az õsi magyar mûveltség és nyelv egykori elsöprõ hatása hagyott bennük: kitörölhetetlen nyomokat, avagy a különbözõ helyeken élõk- feladva az õsi, tiszta gondolkodást - különbözõ módon rontották le az õsnyelvek azt az õsnyelvet, amelyet ma magyar nyelvnek nevezünk. Még a romlás okát is megfogalmazza az MTA szótárak írója:
"E leánynyelveken azt tapasztaljuk, hogy az anyanyelv szavaival jobbára úgy bánnak, mint merõ lelketlen anyaggal, melyet majd megcsonkítva, majd megtoldva, néha kisimítva, majd összevisszahányva saját szerveikhez és ízlésükhöz idomítanak anélkül, hogy gyökeiket és képzõiket épségben hagynák, .s alapérteményökrõl öntudatok volna. Ezeken a szoros értelemben vett nyelvalkotó érzék és szellem kihalt, s helyette csupán az idomítási hajlam és ügyesség mûködik."
Tehát a leány-nyelvek (ógörög, latin, mai európai nyelvek) keletkezésének oka: kihalt e népekbõl a nyelvalkotói érzék, s helyette csupán az idomítási hajlam és ügyesség mûködött. (Könnyû belátni, hogy ez nem csak a nyugati nyelvek, hanem a nyugati társadalmak látlelete is: bonnõk csupán az idomítási hajlam és ügyesség mûködik. Merenghetünk azon, hogy vajon mikor állítanak Czuczor Gergelynek szobrot korszakalkotó felfedezésért - alapvetõen a magyar gyökrendszer felfedezésért -, mondjuk Brüsszelben, az EU székháza elõtt?)
Nagy költõnk, Berzsenyi Dániel önmaga is kutatta a magyar nyelvet, s eredményérõl így ír: "Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sõt örömest tapasztaltam, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja".
Az MTA akkori szótára a magyar szavak mellé természetes módon rendre megadta ahol volt párhuzam -, hogy mely nyelvek vették át azt a magyar szót: latin, ógörög, szanszkrit, német, angol stb. Csak néhány kis példát említek. A gyémánt színtiszta magyar szó, alapja: göm, gyöm, mint gyöm-gy melybõl a gyön-gy szó. Ám a diamart nem gyémant-e? (A gy régiesen:-di.) A francia, angol semmit sem tud mondani arról, hogy mit jelent ez a szó, tehát átvették. Honnan? Avagy ógörög pi=víz, folyadék (lásd pióca, pisi, pisás, pisil, "pössent", pityók, pityókás), ebbõl ógörög: piosz=piás, pioszisz=piázás, s kérdem: ismeretlenek-e ezek a szavak? A ferde tornyú város, Pisa (Piza) neve is forrást jelent, a brüsszeli híres Piss nevû szobor pedig egyszerûen pisilõ. Avagy ógörög fain=fény, fainosz=fényes, faino(1)=fényel pür=pír, pürrosz=piros, pürroszisz=pírozás (pirítás, pirosít), pürin=píron, mint pironkodik, de a piromária sem egyéb, mint pír (azaz tûz) mánia, s az ógörög pur- azaz purparléról ne is beszéljünk. S még egy példa: pisztosz=biztos,
-aligopisztosz=alig biztos. Már ennyibõl is megállapíthatjuk: nem csak az alapszavak azonosak a megfelelõ magyar szavakkal, hanem az ógörög ragozás is magyar, csak a helyesírás szokatlan nekünk kissé így több ezer év múltán, s az, hogy akkoriban minden sziszegõ hangot sz-nek ejtettek, így az s-t is, mint jobbára még ma is a csángók! Hadd idézzek még néhány ógörög szótári szót a fentiek megerõsítésére: kopasz, bõsz, kotorék, patália, pikrosz=pokróc, büsszo=bosszú, szüszmatia=csizmadia, édesz=édes, megasz=magas, mogisz=mégis, mokézisz=mókázás, takarosz=takaros, tarhion=tarhonya.
Ám fordult a kocka, kitették a magyar nyelvészeket és történészeket a Tudományos Akadémia vezetõ posztjairól, s helyettük németekel (idegen szívûeket) hoztak. Volt ki akkor kezdett magyarul tanuhú, mikor a Magyar Tudományos Akadémián már magas rangot betöltve volt a magyar nyelv teljhatalmú nyelvésze. (Pl. Josef Budenz, Paul Hunsdorfer, s ez utóbbi arról is névezetessé vált, hogy elégette a Szentkatolnai Bálint Gábor által összegyûjtött magyar rovásírásos emlékeket. A vonulat eredete világos: a XVIII. században élt német J. E. Fischer és A. L. Schlözer már történelem nélküli népnek minõsítette a magyarokat.) Tehát nem arról van szó, hogy a Magyar Tudományos Akadémia magyar tudósai egyszercsak hirtelen és egyöntetûen az ellenkezõjét kezdték állítani annak, mint amit addig mondtak, hanem arról van szó, hogy egyszerûen lecserélték a "személyzetét".
Aztán a magyar tudósok, írók, költõk már csak a partvonalról, minden hatalomtól megfosztva figyelhették, micsoda rombolás, sáskajárás történik itt. Arany János ezt írta szomarúan (Az orthológusokra):

"Kisütik, hogy a magyar nyelv
Nincs, nem is lesz, nem is volt,
Ami új van benne mind rossz,
Ami régi, az meg tót."

Avagy:.

"Boncold csak nyelvész!
Hát baj, hogy az áldozat elvész?
Tartozik ez tereád?...
Egy bizonyos: nem anyád!"

(Vagyis hogy idegenek igyekeznek megsemmisíteni durván a magyar nyelvet, annak történetét.)

Jókai Mór pedig elegáns és maró gúnnyal tiltakozva ezt írta:

"Mellemre tett kezekkel hajolok meg a nagybecsû etnographiai adathalmaz, az összehasonlító nyelvészet szólajstromai elõtt; /.../ de minderre csak azt mondhatom: a magyarok nyelve mindig magyar volt."

Talán némi következtetésre adhat lehetõséget az is, hogy Czuczor Gergely börtönben írta a fent említett hatalmas szótárának jelentõs részét (halálra ítélték egy 48-as verséért, de hat év után szabadult), Bajcsy Zsilinszky Endre börtönben írta a "Legrégibb nyelv a magyar" címû könyvét, s még az 1970-es években is öngyilkosságba kergették Romániában a székely Szabédi Lászlót, miután megjelent a latin és a magyar nyelv mély azonosságát részletesen feltáró, "A magyar nyelv õstörténete" címû könyve.
De a közelmúltban is érdekes megfigyelésre adódott lehetõség. Nemrégiben jelent meg az olasz nyelvész, Mario Alinei "Õsi kapocs" címû könyve, melynek eredeti olasz címe: "Etruszk: a magyar archaikus formája". Vagyis hogy az etrusz nyelv a korabeli magyar nyelvvel azonos. Ezt persze tudtuk, csak hát egészen más, ha külföldi tudós is ezt állítja. Ám láthattuk: ahol hírt adtak e könyvrõl, csak a szerzõ és a könyv lejáratására ügyeltek: (Itt jegyzem meg, hogy rendre összeakadok nyugati nyelvészekkel, akik lázas sietséggel tanulnak magyarul. Õk már tudják, hogy e nélkül nem érthetõ meg egyik régi nyelv sem.)
De nyelvünk múltját illetõen nem kell csak Európára szorítkoznunk. Református lelkész fia lévén tövirõl hegyire meg kellett ismernem a Bibliát. Remekül szórakoztam a benne sorjázó rengeteg magyar néven, fõnéven. PI. Aba, Amos, Arad, Árpád, Béla, Dalajás, Éber, Eper, Ér, Erdei, Gál, Gáth, Húr, Hús, Jósafa, Juta, Kácor, Kádár, Kállai, Kedes, Kenéz, Kászifia, Keszed, Kis, Kóc, Kút, Lúd, Más, Moholi, Pára, Perec, Sallai, Sárai, Sáros, Szabad, Szalka, Szárai, Széled, Szemes, Szin, Só, Sófai, Súr, Tábor, Tél-Harsa, Torma, Úr, Uri stb. Tessék csak felütni a Bibliát! Horvát István írja 1825-ben ("Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történetei"-bõl, Pest, 1825): "Pözsög a' Szent Írás mindenféle a' régi Magyar nevektõl és régi Magyar Írásmódtól. Ti éjjelnappal Szent Írást olvasó Rokonim! Hogyan nem vettétek ezeket észre a' sok század alatt!" Ma aztán végképp úgy vagyunk nevelve, hogy az ilyesmin mosolyognunk illd: (s orvosért kiáltanunk), gondolom néhány olvasó máris megingott kissé, ám néha gondolkodni is érdemes: tessék olyan nyelvet mondani, amelyben közszavak a fenti nevek, mert hogy a nevek szavak. Ráadásul e nevek egyben hibátlan magyar ragozásúak is! Akkor pedig milyennyelv mellett kell letenni a voksunkat? Hogy van akinek ez nem tetszik? Mire kötelez ez bennünket? Semmire. Ám van másféle támpont is. Tudja-e az olvasó, hogy II. András királyunk a 20 000 fõs keresztes hada élén szerencsésen megérkezett ugyan a Szent Földre, ám nem kezdte mészárolni az ellenfelet, mert rögvest kiderült: akikkel csatáznia kellett volna, azok magyar ajkú rokonaink. Csetepaté helyett inkább beszélgettek - nem kellett tolmács. A pápa ki is átkozta ezért II. Andrást, ezúttal már másodszor, s a teljes magyar néppel egyetemben. (Még ennél is árulkodóbb, hogy II. András Jeruzsálem királya lett.) Még Jeruzsálem neve is magyar, nem rég még így is írták: Hierosólyom, ahol hier=har, azaz felmagasló, pl. felmagaslása okán ezért e hegynevek: Hargita, azaz Har-gita, Har-sányi hegy. Tehát Jeruzsálem=felmagasodó sólyom. Sólyom pedig a szentlélek madara, pontosabban islen lelkének megszemélyesítõje, de azt hiszem, ezt nem kell részleteznem egy magyarnak. (Mondhatnánk azt is, hogy Solymár testvérvárosa Jeruzsálemnek: a sólyom okán.) A Bibliából is ismert szaracénok is színtiszta magyar emberek voltak, csak épp a muzulmán vallás hívei. Nevük jelentése: sárszín=szaracén, ugyanis valami oknál fogva a sárga színt tartották magukra, vagy mások rájuk jellemzõnek. Ha már e tájékon járunk: tudja-e az olvasó, hogy a Kaukázus alatt, a Kaspi-tenger és az Ararát között lévõ országban élõk - ott, ahol két Zab nevû folyó is van, s ezek nem messze erednek a Vajk és a Tündérek hegytõl (ma is ez a nevük, ahogy van ott még Kangavár, Almás is, pedig sok víz lefolyt azóta a Dunán) - az 1200-as években magyar nyelvû papokat kértek a pápától, mert úgy gondolták, mégiscsak jobb, ha a nép érti papjainak beszédét. Továbbá a Kaukázus északi oldalán is volt egy országunk, királyság, 1200 körül még állt. Legnevesebb királya szlávosan írva: Jeretyán, magyarul Gyertyán, s ezen országunk fõvárosának neve bizony: Magyar. (Az 1700-as évek közepén még láthatók voltak palotáinak romjai.) Ez tehát három magyari ország: egy idõben! Volt egy negyedik is: ide ment Juliánusz barát. Az eddig leírtakból pedig már sejthetõ, hogy miért csak ez utóbbiról hallhatunk, míg a másik kettõrõl egy szót sem: mert ez a Juliánusz-féle magyar hon van legmesszebb a "mûvelt világtól". (Az sem szerepel a tankönyvekben, hogy Kiev neve is magyar szó: Kev, azaz köv=kõ, még az itteni, IX. századi nagy építkezések vezetõinek nevét is tudjuk: Cseke és Keve kapitányok).

Tehát a nagy titkokról így még inkább fellebbent a fátyol.
A fentieket átgondolva most már kimondhatjuk: idõközben meg lettünk fosztva a múltunktól - papíron.
Hogy miért? Az ám az igazán cifra történet.

Varga Csaba

REJTÉLYES GÉNKUTATÁS

Dr. Árkay László monográfok

A montreáli McGill Egyetem kiváló professzora Wilder Penfield néhány évvel ezelõtt megbízatást kapott a Rockefeller Alapítványtól, hogy kutassa ki és bizonyítsa be van-e és melyik az a gén/fajta, amely Földünkön alapvetõ gén. Ez lett volna a feladat, amelyre az egyetemi tanár óriási, millió dolláros támogatást kapott. A ki nem mondott, de valódi célja volt a kutatási feladat-adásnak, hogy a szemita gént találják meg, mint ilyen felsõbbrendû gént.
Egy egész munkacsoport dolgozott rajta. Hosszú évek után meg is találták a keresett gént, de nem egyet. Kettõt! Megállapították eme kettõrõl, hogy ezeket ugyan - akár évszázadokon, generációkon át - el lehet ideiglenesen nyomni, de aztán újra feltörnek, míg például a germán, vagy néger elsenyved, eltûnik. Ezek a megtalált gének évszázadok után is feltörnek: s a kettõ üti egymást. Pillanatnyilag az egyik gén a másikat elnyomhatja, össze is házasodhat, de a 3., 4., 5. generáció után feltör egyikük és kizárólagosan fog uralkodni.
A Wilder Penfield-féle kutatócsoport tehát megtalálta ugyan a remélt szemita gént is, de talált egy másik ilyen fölényes gént, amelyiknek nincs neve.
Errõl a másodikról Penfield professzor azt rögzítette le jelentésében, hogy ennek legtisztább képviselõje a Közép-Európában élõ és ma magyarnak nevezett náció, de hozzátette végsõ tanulmányi jelentésében, hogy földgömbünk öt teljesen szétszórt pontjain ugyancsak megtalálható ugyanez a második gén. Eme, - a szemita barát - Rockefeller Alapítvány reményét tönkretevõ eredmény következménye volt, hogy az Alapítvány azonnal törölte támogatását, megtiltotta a jelentés közzétételét, és annak kinyomtatását. Erõsen kétlem, hogy az valaha is napvilágot lát.
"Egy alkalommal kezemben volt ez a zárójelentés. A Bizottság szakértõi jelentésében megadott 5 pont "folt" - ezt teszi hozzá Árkay - egészen misztikusan tökéletesen azonos azzal az öt folttal a Földgömbön, ahol a pentatonikus ötfokú magyar népzene létezik."
De most jön még a java!
"Baráth Tibor professzor kedves barátommal volt 2-3 éve - folytatja beszámolóját Árkay - egy nem mindennapi telefonbeszélgetésem. Ekkor ezeket mondta nekem Tibor: Õ nem ismeri a népdalt, nem zenész. Van neki egy világtérképe, amelyen feltüntette, hol találtak az õskortól kezdve, akármilyen õsmagyar, vagy bármilyen más nyelven olvasható, megfejthetõ feliratokat. De bevallja nem érti, mert a Föld öt helyén vannak teljesen szétszóródva. Erre elkezdtem hegyezni a fülemet. Melyik öt helyen? - kérdeztem. Hát - mondta Tibor - 1. Magyarország és Közép-Ázsia, Ural környékén, de nem a szláv területeken, 2. a Távol Keleten Kínában és Japánban, 3. Közép Afrikában, 4. az amerikai indiánok vidékén, és 5. Skóciában. Hát majdnem leültem! Ezek a foltok ugyanis hajszálra azonosak a pentatonikus zene 5 nagy foltjával és a Penfield Bizottság-féle vércsoport foltokkal!"
Ez három egymástól teljesen külön irányból, a népzene-kutatás, a népcsoport-kutatás, és az õsrégészet terérõl származó bizonyítékok adatait hozza egy nevezõre. " Hát akkor miért vagyunk begyulladva? - kérdezi Árkay. Minket nem lehet kiirtani, feltörünk, nem vagyunk egyedül! Miénk a jövõ!"

Forrás: Magyarságtudományi Intézet