|
Dr. Simon Péter
Õsi
magyar nyomok
észak-amerikai indián földön
Kamasz
korom óta, még mohácsi kisdiákként
kezdtek az indiánok komolyan érdekelni. Aztán kb.
10 éven át Dr. Borvendég Deszkás Sándor,
írói nevén Fehér Szarvas (az indiánok
között a 30-as években kutató magyar ember)
személyes irányítása mellett további
értékes ismereteket szereztem róluk. 1965-tõl,
ha vakmerõ és kalandos vállalkozás eredményeként
is, de végsõ soron mégis csak a Jóisten
kegyelmébõl, kanadai tartózkodásom során
20 éven át tanulmányozhattam tervezõmérnöki
és oktatói munkaköröm hivatalos idején
túli idõmben az észak-amerikai indiánok
életét. Hamarosan rádöbbentem arra, hogy a
magyarok és az észak-amerikai indiánok általam
vizsgált népcsoportjainak kultúrájában
föllelhetõ nagyon gyanúsan közeli vagy teljes
mértékû megegyezéseknek oly magas a számuk,
hogy itt magyarázatul csak a közös tõrõl
származás jöhet szóba. Matematikus egyetemi
kollégáimmal az egyezéseket ún. valószínûség-
számítással gondosan ellenõriztük.
Az eredmény nagy biztonsággal kizárta a véletlen
egybeesések lehetõségét. Ezt aztán
évek során számtalan ottani újságban
megírtam és hirdettem. Több jeles amerikai és
kanadai "sápadt arcú" kutató (régész,
antropológus, etnográfus) reagált köszönettel,
biztató hangon, és meggyõzött, hogy érdemes
ebben a témában tovább kutatnom. Ennek a biztatásnak
az okát már a 60-as években abban a tényben
jelölték meg, hogy az amerikai migrációs kutatások
kétséget kizárva bebizonyították
a régebben õslakóknak vélt lakosság
ázsiai eredetét. Ezek az õskori mammut-vadászok
Ázsiából, Szibérián keresztül
vándoroltak az Újvilágba a legkorábban Kr.e.
9 ezer évvel. A fehérbõrû és az indián
tudósok abban teljesen egy véleményen voltak, hogy
az északi és déli részbõl álló,
de a Panama csatorna elkészültéig gyalogosan is átjárható
Amerika bizonyos területein (mint például a Maya-föld
Mexikóban vagy az Inka-föld Peruban és Ecuadorban)
minden általunk ismert õsi - mezopotámiai, egyiptomi,
kínai, zsidó, görög és egyéb -
kultúrák elõtt ezer évekkel már más
magas kultúrájú népek éltek. Az eddigiekbõl
világos, hogy a 60-as évek végéig az amerikai
tudósok még csak a régebben átjárható
Behring-szoros bevándorlási útját valószínûsítették.
A 70-es évek kutatásai azonban bebizonyították,
hogy sok ezer évvel az elsõ bevándorlások
után a mai idõszámításunk szerint
Kr.u. 100 és 1200 között érkeztek az amerikai
földrészre tengeri, vízi úton az észak-amerikai
kontinens indiánjai. A kanadai Yukon territórium csendes-óceáni
oldalán érték el a nyugati partokat, ahonnét
elõször kelet, késõbb dél felé
kezdték lazán feltölteni a mai Észak-Amerika
területét. A kutatások során elõkerült
leletek és az indián törzsek emlékezetében
még élõ adatok alapján pontosan föltérképezték
és kronológiailag jelölték az amerikai földrész
ezen újabb betelepedését is. Ezekbõl a telepedési
térképekbõl jól kivehetõ, hogy a
már említett õsi, magas kultúrát
képviselõ népek kivételével a többiek
mind jóval késõbb érkeztek és mindannyian
északról délre vándoroltak. Így töltötték
fel lassan az egész észak-amerikai kontinenst. Általános
szabály, hogy a legdélebbre lakók érkeztek
a legkorábban, és az északiak a legkésõbbi
idõkben. Ezt a szabályt kb. 600 eset igazolja. Mindössze
11 esetben fordul elõ, hogy késõbben érkezett
törzsek a szabálytól eltérõen sokkal
délebbre helyezkednek el. Talán azért, mert valamikor
mégis sikerült nekik a már elfoglalt területeken
is keresztüljutniuk. Ez különösen fontos nekünk,
hiszen pontosan Peruba, Ecuadorba és Brazíliába
vitt az útjuk ezeknek a kiemelkedõen penetráns
törzseknek. Nem véletlen tehát, ha ott az alapszabálytól
eltérõen mégis léteznek részünkre
"rácsodálkozni valók", hiszen a magyarhoz
nagyon közeli nyelvet beszéli ott néhány törzs.
Legkevésbé az aztékok hagyománya hasonlít
a többi indián nép és a magyar nép
sajátosságaira. Ez azonban teljesen logikus, ha tudjuk
azt, hogy az aztékok a legutoljára érkezett ázsiai
telepesek. Árpád magyarjai már rég letelepedtek
a Kárpát medencében, amikor õk Amerika földjére
lépnek, és rövid idõn belül a mai Mexikó
területét hódoltatják. Pontos adatunk van
az aztékok Mexikóba érkezésérõl.
Õk az õsi maya, majd tolték birodalomra települtek
rá, és magukkal hozott friss ázsiai tapasztalataikkal
ötvözve átvették annak kultúráját.
Az akkor általuk megismert és tovább használt
maya naptárban megjelölték az odaérkezésük
évét. Ez a mi idõszámításunkban
az 1168-as esztendõ. Nálunk ebben az idõben III.
István, ifjú Árpád-házi királyunk
egy évtizedes országlásának a hatodik évébe
lépett. Eddig jutottak el tehát az amerikai tudósok
a 80-as évek derekára. Én azonban a családommal
1985-ben visszatértem Magyarországra. Akkori érzésemet
ez a közismert szólás fejezi ki a leghívebben:
"Az egyik szemem sír, a másik meg nevet." Hogyne
mosolygott volna az egyik a magammal hozott csodálatos kutatási
anyag láttán. És szinte már kacagott, amikor
Amerikából jött a jó hír, ami szerint
a 90-es évek régészeti és genetikai vizsgálatai
során az amerikai szakemberek elõtt a régebbi tétel
már finomabb megközelítésben fogalmazódott
meg. Most már az indiánokat nem csupán valamely
Ázsiából betelepülõ népnek,
hanem nyíltan "American ugors" -nak, magyarul "amerikai
ugorok"-nak nevezték.
De valóban sírt a másik szemem még több,
mint egy évtizeden át, amikor is a finn-ugorosok egyedül
üdvözítõ és tudományosnak kizárólagosan
kikiáltott tételével szemben itthon mozdulni se
látszott semmi. Aztán fél éve megérkezett
a nem várt "evangélium", az új jó
hír Amerikából. Õk az egy évtizeddel
elõbb tett megfigyeléseiket és konklúzióikat
még tovább finomították a közelmúltban,
amikor is egy összehangolt, nagyszabású nemzetközi
génkutató munka eredményeként az Észak-Mexikótól
délre esõ indiánokra vonatkoztatják az "amerikai
ugorok" megnevezést, az észak-amerikai indiánokat
pedig az "American turanics", az "amerikai turániak"
megnevezéssel illetik. Ezek az új tudományos fölfedezések
azonnal kitörölték a bánatos szemembõl
is a könnyet, és bizakodással töltöttek
el. Szinte alig telik el néhány rövid hónap,
és a Magyarok Világszövetsége elõadói
termében a fülem hallatára az én régi
tételemet erõsíti, bizonyítja havonként
kétszer, hétfõi napon Dr. Aradi Éva - India
kutató, Dr. Szabó István Mihály - mikrobiológus,
aki az elsõ indián betelepülõ hullámra
egyenesen az "amerikai ugorok" kifejezést használja.
Dr. Béres Judit Ph.D. - kiváló humán genetikusunk
a gének bizonyító erejével kijelenti a finn
rokonság tarthatatlan voltát, és a magyar, a közép-ázsiai,
turáni és ugor szórvány népek, valamint
az amerikai indiánok genetikai rokonságát. Ezek
mind az itthoni õstörténet jegét hivatottak
megtörni! Na tessék…! Most irigy és féltékeny
legyek azért, hogy mindannyian arról beszélnek,
amiket én már évtizedek óta szóval,
újságcikkben és könyvekben hirdetek? Ezt már
csak azért se tehetem, mert számos emberi gyarlóságaim
közül áldott szüleimnek ezt az egyet, az irigységet
gyökerestõl sikerült a lelkembõl kigyomlálniuk.
Ellenkezõleg. Boldoggá tettek az Amerikából
jött új kutatási hírek, és a most említett
magyar nyilatkozatok egyenesen mosolyt hoztak arra a bizonyos valamikori
síró szememre is. Meggyõzõdésem,
hogy minden igazi tudományos munkához alapvetõ
szerénység szükségeltetik. Egy egész
nemzet õstörténetével kapcsolatos vizsgálódások
pedig az oda merészkedõ kutatótól mély
alázatot követelnek. A következõkben a megszabott
idõ keretein belül csak arra van lehetõségem,
hogy kutatási anyagomból sorjában a nyelvészeti,
zenei, teológiai, jelképi és díszítõmotívumi
aspektusokat csak néhány jellemzõ, kiragadott példával
illusztráljam. Nyelvi sajátosságok: Itt - ha megengedik
- elõször röviden beszámolok az elsõ
döbbenetes kanadai nyelvi élményemrõl. Kb.
5 hónapja éltünk az Újvilágban, és
leendõ családi házunk vétele elõtt
egy rövid idõre albérleti megoldást választottunk.
Szombat volt, a ház tulajdonosai korán reggel rokoni látogatásra
indultak. Feleségemmel a reggeli mellett magyarul arról
tanakodtunk, hogy miként indulhatnánk minél elõbb
kirándulni. Ennek egyetlen akadályát abban láttuk,
hogy a hetente kétszer megjelenõ bejárónõ
éppen akkor is ott serénykedett, s hogy hagyhatjuk el
a házat bezáratlanul. Arra sosem volt szó házigazdáinkkal,
hogy a kulcsot bárkinek átadhatjuk. A máskor mindig
diszkrét bejárónõ most szemlátomást
mindig a közelünkben szorgoskodott. - Te, ez a nõ figyel
bennünket! - szólalt meg a feleségem. Akkor a takarítónõ
elénk állt és könnytõl csillogó
szemmel mondta: - Igazán röstellem, hogy ismeretlenül
így megzavarom Önöket a beszélgetésükben.
Végül is éppen azt szeretném kérni,
hogy folytassák csak azt a mi drága anyanyelvünkön.
Olyan ez az én fülemnek, mint a régi idõkbõl
visszaszállt álom, amikor dakota kislányként
nevelkedtem és az anyanyelvemen beszéltem. Fiatal lányként
a fehérek közé kerültem. Az anyanyelvemen ma
már a szavakat is nagyon keresgélem, némelyiknek
a jelentését is csak sejtem. De most kimondhatatlanul
boldog vagyok, hogy az én népem nyelvét újra
hallhatom…! - Asszonyom, Ön azt állítja, hogy
megértette a beszélgetésünket? - kérdeztem
hitetlenül. - Hát persze, a lényegét. Már
nagyon elfelejtettem a dakotát, és csak a mondandójuk
értelmét tudtam kihámozni. A sok ismerõs
szó csengése és az angol nyelvben teljesen ismeretlen
szóvégi változtatás azonban egészen
elbûvölt. - De ha tényleg el akarnak menni, akkor
csak nyugodtan menjenek, én majd bezárom az ajtót,
hiszen nekem is van kulcsom a házhoz. - És azt meg honnét
tudja, hogy kirándulást tervezünk, és azért
izgultunk, hogy meddig tart a takarítása? - Azt nem értettem
meg, hogy kirándulásra készülõdnek,
de azt igen, hogy el szeretnének menni, és nem tudják,
hogy ki fogja bezárni a kaput. - Hirtelen Kosztolányi
sorai szökkentek az agyamba: "Mint aki a sínek közé
esett"…Az elképedésem ijesztõ és
döbbenetes volt. Késõbb játékba kezdtünk.
Elmondtunk egymásnak egy kitalált, rövid történetet,
és a bejárónõtõl vártuk az
értelmezését. Négy - öt kísérlet
után megszégyenülten kértem tõle elnézést,
amiért ilyen próbára tettük. Amilyen biztos
volt a próba eredménye, olyan türelmetlenül
vártam, hogy egyszer a dakoták földjére léphessek.
A dakota indiánok lakota törzsénél tett látogatásomkor
nyelvész és történész apámmal
együtt vettem részt a kisiskolás indián gyerekek
anyanyelvi számtanóráján. Az egyszeregyet
dalolva fújták, valahogy így:(énekelve)
"Ketó ketó hetyen topa, ketó ketó hetyen
topa." Apám úgy tántorgott ki az ajtón
és a fûben négykézlábra ereszkedve
skandálta a hallottakat. Azt illusztrálta, hogy a topa
a négykézlábra esett ügyetlent jelenti, mely
régen a négy magyar szinonim szava volt. A "ketó"
értelmezése nekem se jelentett gondot. Apám elmondta,
hogy 1910-ben, szenyéri iskolájában így
tanulta ezt az egyszeregyi részletet: "Kétszer kettõ
legyen négy". Ezt a "legyent" késõbb
több, 90 év körüli ember is megerõsítette,
õk is így tanulták a századelõn.
Mivel hazafelé a lakotákkal rokon oglalák földjén
jöttünk át, megálltunk, és egy indián
kisfiútól megkérdeztem: "Mondd, hogy mondjátok
ti a saját nyelveteken azt, ami angolul így hangzik: two
by two is four (kétszer kettõ, az négy). "On
pár on pár lecsen topa" volt a meglepett gyerek válasza.
Pedig nekünk volt sokkal több okunk a meglepõdésre,
hiszen most egy másik, és nálunk is élõ
szóval fejezték ki ugyanazt. Az "on" szinte
a világ valamennyi nyelvén egyet takar. A pár magyarul
most is kettõt jelent. Tehát a jelentés: "Egy
pár x egy pár legyen négy". - Mindezek után
hallgassuk meg, hogy régi és kortársi ismert egyéniségek
hogyan nyilatkoztak a magyarok és az indiánok nyelvérõl.
Sorjában idézek néhány jellemzõ mondatot
megnyilvánulásaikból, a teljesség igénye
nélkül. A magyarok nyelvérõl: Sir John Bowring:
(Korának híres angol nyelvésze) "A magyar
nyelv… egészen sajátosan fejlõdött, és
szerkezete olyan idõkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb
most élõ európai nyelv még nem is létezett.
Önmagában, következetesen és szilárdan
fejlõdött nyelv, melyben ésszerûség
és számtan van, sõt hajlékonyságával
és alakíthatóságával erõs
a hangzatokban." George Bernard Shaw: Az angol írófejedelem
drámáit a magyar közönség is ismeri és
szereti. Kevéssé ismert, hogy az író komoly
energiát fordított a magyar nyelv tanulmányozására.
Egyik régi rádiós nyilatkozatában így
nyilatkozott: "…egy igazán tehetséges angol
írónak az elõbb már említett hatalmas
elõnyök ellenére is leküzdhetetlen nehézségekkel
kell szembenéznie. Õszintén mondom, az anyanyelvemen
nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és
gondolataimat teljes pontossággal visszaadni. A mi nyelvünk
gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal… Bátran
kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam
a magyar nyelvet, meggyõzõdésemmé vált:
ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életmûvem sokkal
értékesebb lehetett volna. Egyszerûen azért,
mert ezen a különös, õsi erõtõl
duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi
különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.
A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett
a legtöbb szó végét óriási variációban
változtatni lehet. Ez a mûvelet a legkisebb érzelmi
rezdülést is képes kifejezni és hûségesen
visszaadni. Ehhez képest ( s itt bocsánatot kérek
a tisztelt Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem,
hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen
vagyok a közlendõm belsõ lelkiismeretem szerinti
pontos visszaadására, és ahelyett, hogy biztosan
odatalálnék, ahová akarok, csak járom és
járom az utam akörül a szólás-mondásunkban
szereplõ bizonyos bokor körül. (I am just going and
going around the bush.)" Palmerston (Magyarországi angol
nagykövet 1848-ban). Ennek a magyarok szeretetérõl
éppen nem híres diplomatának a véleménye
különösen érdekes, mivel érzelmi szálak
biztosan nem kötötték a magyarsághoz. "…
a Habsburgok keleti birtokán élõ magyar nép…
nem csak kontinensünk egyik legerõsebb államát
alkotta évszázadokon át, de valami általunk
nem ismert nagyon õsi mûveltséggel a környezõ
népeket és országokat századokon át
teljes tiszteletadásra tudták kényszeríteni.
Sir Boyl azt is tudni vélte, hogy népi nyelvük rendkívül
kifejezõ és a dalaik õsibbek, szebbek, kifejezõbbek
a mieinknél." Nemzetközi vélekedések
az indiánok nyelvérõl: Senora Maria de la Cruz,
telivér indián tudós asszony azok közé
tartozik, akik a spanyol mellett megõrizték anyanyelvüket.
Emellett angolul is megtanult. 1974-ban a CBC-nek adott interjújában
a következõket mondta: "…mint született indiánt
és a mexikói kultúrák kutatóját
engem az lelkesített az angol nyelv tanulásában,
hogy ezen a világ minden csücskén beszélt
nyelven végre képes leszek õseim kultúráját
közkézre adni, és csodálatos filozófiájukkal
a fehér ember sekélyes gondolkodásában új
távlatokat nyitni. Ma már tudom, hogy az elvárásom
túl nagy volt. A nahuatl indián nyelv lenyûgözõ
kifejezõ erejét, tömörségét, képi
megjelenítõ, ragozó, értelmet módosító
képességét az angol nyelv még annyira se
képes kifejezni, mint a spanyol…" Clark (a Lewis and
Clark Expedíció egyik névadó résztvevõje)
és Sacajawea, az expedíció indián tolmácsa
és scoutja, cserkészõ vezetõje: Clark beszámol
arról, hogy többször tapasztalta Sacajawea-nál
azt az õt egyre jobban bosszantó szokást, amivel
a nyelvzseni és angolul kitûnõen beszélõ
tolmácsnõ az illetõ indián szóvivõ
néhány szavát több hosszú angol mondattal
adta vissza. Amikor ez már sokadszor fordult elõ, az egyik
esti tábortûznél megkérdezte tõle,
hogy miért tesz így, amikor megegyeztek abban, hogy mindig
mindent azonnal és pontosan fog fordítani. Sacajawea válasza
meglepte Clarkot, hiszen tudta, hogy a nõ teljesen õszinte
és megbízható. A válasz: " - Szóról
szóra egy nyelvet se lehet igazán lefordítani,
legkevésbé pedig az indián nyelveket. Én
a hûséges, pontos, a gondolattal teljesen megegyezõ
fordítást vállaltam, ami egészen más
dolog. Az indián beszéd szavait - melyeket mesterien forgatnak
és árnyalnak azáltal, hogy a legtöbb szóhoz
rövid, módosító végzõdéseket
ragasztanak - az angol nyelvben csak több hosszú, magyarázó
mondattal lehet visszaadni, mert az angol kifejezõ ereje összehasonlíthatatlanul
gyengébb az indián nyelvekben rejlõ erõnél."
Móricz János és Csizmadia István: A 60-as
években a kanadai sajtóban nagy port vert föl az
a hír, mely szerint Móricz János és késõbb
annak honfitársa, Csizmadia István beszámoltak
nem mindennapi tapasztalatukról: Ecuadorban néhány
indián törzs a magyarhoz, anyanyelvünkhöz rendkívüli
módon hasonlító nyelven beszél. Ez a hasonlóság
olyan erõs, hogy magyar füllel helyenként határozottan
érteni lehet õket. (Most errõl önkéntelenül
eszembe ötlik a párhuzam az Önökkel már
megosztott indián bejárónõs esetemmel!)
Rostás Sándor, verbita pátert hosszú várakozás
után engedték misszióba. Együtt ment Dél-Amerikába
azzal az egyetlen Japánból származó misszionáriussal,
aki õsi japán családból származott,
és a modern japán nyelven kívül a japán
õsi nyelvet is beszélte. Spanyolul azonban olyan nehezen
tanult, hogy csak a legjobb indulattal, és a többi atya
segítségébe ajánlva engedték el a
misszióba. A páterek késõbbi közös
álmélkodására a rendkívül rossz
nyelvérzékû és spanyolul szinte semmit se
tudó japán pap egészen rövid idõn belül
többször is bebizonyította, hogy kitûnõen
szót ért az indiánokkal, akik csak õt tartották
igazán illetékesnek, tekintettel arra, hogy spanyolul
õk is csak nagyon gyéren beszéltek. (Ettõl
kezdve egy zenei példával foglalkozunk, melynek azonban
a nyelvészeti oldala se kevésbé érdekes!)
Zenei vonatkozások: Amikor elõször alkalmam nyílt
indiánokkal formális tanácskozáson részt
venni, a tanácstûzhöz, kísérõvel
érkeztem. Azonnal felpattant két ember, és helyet
adott kettõnknek. Akkor még nem tudtam, hogy a tanácstüzet
csak négyen, heten, vagy kilencen ülhetik körül.
(Ezt majd a késõbbiekben a teológiai résznél
még érintjük.) A legidõsebb indián
a lobogó tûz másik oldalán calumet-jét
(békepipáját) magasra emelve így kezdett
énekelve fohászkodni: "Rakattu ja dizet, ill ja füsti
Hezod - Rakattu ja dizet, ill ja füsti hezod" "Wakonda
Dédpa, att mö nek Atonhe! - Wakonda Dédpa, att mö
nek Atonhe!" Az indiánok nyelvét és az angolt
egyaránt beszélõ kísérõmet
csak késõbb kérdeztem meg a hallottak angol értelmérõl.
Ezt ugyanis magyar füllel is megértettem: "Megrakták
a tüzet, száll a füstje Hozzád - Nagyszellem
Dédapa (Öregisten), add nekünk Szellemedet!" Vagyis
ugyanaz, amit bármely fontos tanácskozás elõtt
minden tisztességes magyar pap ilyenkor fohászként
mond: "Teremtõ Atyánk, küldd el hozzánk
Szent Lelked!" (Mármint hogy mi is bölcsek lehessünk
és jó döntést hozzunk!) Most a nyelvi szempontokon
túl nézzük csak a fohász dallamát még
egyszer indiánul, majd közvetlen utána magyarul:
(A fenti szöveg eredetiben, majd magyarul énekelve). Hát
bizony itt nem sok kétség adódik. Nem csoda, ha
Bartók, Kodály és világhírû
zongoravirtuózunk, Cziffra György egyaránt meg voltak
gyõzõdve arról, hogy a magyar és indián
népzene pentatonitásában egy tõrõl
fakadt. Itthon megjelent egy gyûjtemény Bartók Béla
összegyûjtött leveleibõl. Ennek az utolsó
oldalain az olvasó megtalálja a Seattle-beli Wood professzorral
folytatott levelezését. Már ezekbõl is kitûnik,
de az általam Amerikában föllelt adatokból
egészen biztos, hogy Bartók utolsó nagy álma
az indián és a magyar népdal közös eredetének
bizonyítása volt. Errõl sok érdekes bizonyítékot
gyûjtöttem össze, melyek az "Aki Õelõtte
Jár" c. könyvemben megtalálhatók. Nekünk
most itt az idõ szorításában tovább
kell lépnünk. Teológiai vonatkozások: Az indiánok
egy Isten hívõk voltak, és a Nap képében
tisztelték Õt, a Nagyszellemet, a Világmindenség
Teremtõjét. Ábrázolásánál
mindig a Nap és a sárga vagy arany szín szerepel.
"Bouass, a Happy Lady, vagyis a Boldogasszony ábrázolásánál
mindig a hold kísérete és a ruha kék színe
a jellemzõ. Pontosan ezek érvényesek az õsmagyarokra
is. Az elsõ szakrális szám az indiánoknál
a 4, mégpedig 3+1 formájában. A magyaroknál
ugyanez a 3+1 szerkezet lelhetõ fel: "Három a magyar
igazság, de negyedik a ráadás!" A beavatási
szertartás során minden törzsfõnek vagy népvezérnek
elõször a napba kellett néznie, aztán egy,
a törzs különféle területeirõl összehordott
halomra, vagy meglévõ dombra kellett fölmennie, és
lándzsájával a Négy Égtáj
felé sújtania. A magas helyek egyébként
is prioritást élveztek. Az orvosságos emberek magaslatokon
imádkoztak, ennek hiányában magas fákra
másztak. Történelmünkben a magyar királyok
felavatásának egyik döntõ momentuma volt,
hogy egy összehordott dombon a Négy Égtáj
felé kellett kardjukkal sújtaniuk. A magas helyek itt
is mindig prioritást élveztek, a táltosok dombokon
imádkoztak, vagy ezek hiányában magas fákra
másztak. - A 7 és a 3 x 3 = 9 az indiánok szakrális
számai a már említett 4 mellett. Amint késõbb
látni fogjuk, minden díszítõ motívumuk
erre a három szakrális számra épül.
A magyarok a 4-en kívül szintén a 7-et és
a 9-et használták szakrális számokként.
A "Bouass (Happy Lady), az indiánok Boldogasszonya 7 minõségben
szerepel. A magyarok Boldogasszonyát az egész Kárpát
Medencében máig is ugyanígy 7 névvel tisztelik.
Nem kétlem, hogy a magyar fajú népek legõsibb
szellemi elöljárói az Ázsiában végig
föllelhetõ "sámánok"-hoz hasonló
szinten látták el tisztüket. A népvándorlás
és honfoglalások korára azonban a magyar szellemi
vezetõk már régen túljutottak ezen a szinten
és "táltosok"-ként már abban a
régi világban, amikor a Krisztusi etalont még nem
is ismerték az emberek õk már eljutottak a világos-ág
tornácára. Ezért helyesebb a régen általánosan
használt "táltos"megnevezésük, melyet
mára sajnos még a legkiválóbb kutatók
is mintha elfelejtettek volna. Ugyanígy fest a kép az
indiánok "orvosságos emberé"-vel. Nála
legalább nem használják a "sámán"
kifejezést. - Itt az ideje, hogy tisztázzuk a mexikóiakkal
kapcsolatosan folyvást emlegetett véres áldozatok,
és az északiak skalpolási szokásának
kérdéseit. Az aztékok a többi indián
elõtt teljesen ismeretlen emberáldozati rítust
mint legkésõbbi bevándorlók - ahogy láttuk
- Kr.u. 1168-ban mutatják be elõször. Ezt a szokást
Ázsiából frissen hozták magukkal. Az ezen
megütközõ spanyol hódítók azonban
egyrészt kegyetlen népirtásuk magyarázatául
és ellensúlyozásául erõsen eltúlozva
adtak hírt errõl. Másrészt az ókorban
az egész eurázsiai kontinensen elszórtan mindenütt
emberáldozatokat végeztek. Perzsián kívül
a legismertebb Ibn Kab mór-arab történetíró
közlése, mely szerint a mórok Hispániába
vonulásukkor emberáldozatok véres helyeire bukkantak.
Hérodotos ugyanerrõl a Hispániáról
írja, hogy a hadjáratok során az elesett harcosok
fejbõrét lenyúzzák és egymás
elõtt kérkednek velük. Az elsõ fehér-indián
csatákban a holttesttel mindig tisztelettel bánó
indiánok a spanyoloktól látták elõször
ezt a test csonkításának megélt és
részükre érthetetlen eljárást. Az évszázados
harcok során azonban két-három törzs harci
szokásként átvette a skalpolást fehér
ellenfeleiktõl. Legfontosabb jelképek: Az indiánok
Thunderbird-jének (Mennydörgésmadár) ornitológiai
megfelelõje a Havasi Sólyom (Falco rusticolus altaicus).
Jelentése: az Észak-amerikai indiánok összefogásának
jelképe. A magyarok Turulmadarának madártani megfelelõje
ugyanez a Havasi Sólyom, melynek édes, legközelebbi,
kisebb termetû rokona a Kerecsensólyom. A sas ábrázolás
teljesen hibás és túlhaladott. A Turulmadár
jelentése: a turáni
népek összefogásának jelképe. - Hiába
tértem haza Magyarországra, csak elment a híre
az indiánok között, hogy a mohácsi festõi
Duna parton, a házunk elõtt nálunk is egy szép
nagy nemzetségfa, ún. totemoszlop áll. Évek
óta érkeznek hozzánk az indián látogatók
magyar csodát látni. Ha már olyan messzirõl
jöttek, el szoktuk vinni õket székelykaput és
kopjafát nézni, melyekbõl van néhány
a városunkban is. Aztán a Csatatéri Emlékhelyet,
a Mohácsi Csata megtalált sírjai körül
nemzetközi szinten kialakított zarándokhelyet is
megmutatjuk ilyenkor nekik. Az alábbi véleményekben
és viselkedési módokban minden indián látogatónk
eddig megegyezett. A székely kopjafákról is azt
hitték, hogy indián származásúak,
akárcsak a nemzetségfánk a házunk elõtt.
A székelykapukon azonnal föllelték és fényképezték
a sajátjuknak vélt és náluk "a legkisebb
család"-nak nevezett faragott, nálunk "rozetta"-ként
ismert motívumokat. Mindannyian elmondták, hogy ez az
elsõ hely a világon, ahol látják, hogy az
ellenfél tiszteletén túl nem csak az elesett embereknek,
de az elpusztult lovaknak is méltó emléket állítottak.
Ez rendkívüli módon egybevágott indián
filozófiájukkal. Azoknál a kopjafáknál,
ahol a székely faragómûvész a Turulmadarat
ábrázolta, lábuk a földbe gyökerezett,
kapkodtak a fényképezõgépeik és a
videóik után. Hangosan álmélkodtak azon,
hogy Magyarországon, egy óceánon, a Nagy Vízen
túli emlékhelyen az õ Thunderbird-jüket, nagy
tiszteletben tartott Mennydörgésmadarukat háromszor
is kifaragták!? - A totemtarsolyt és a totemoszlopot,
mint kifejezéseket még feltétlenül meg kell
vizsgálnunk, mert elnevezési, nómenklatorikus értelemben
azt sugallják, mintha valami közük volna a totemizmushoz.
Pedig csak a fehér ember aggatta rájuk ezt a totem kifejezést.
A totemtarsolyokat a mai keresztény indiánok is elõszeretettel
viselik. Ezek ugyanis minden idõben egy-egy példamutató
embertársuk ereklyéjét rejtették. A szenteknek
és ereklyéiknek tisztelete az indiánoknál
teljesen általános. Ez és a Boldogasszony megléte
a magyarázata annak, hogy a jezsuiták már az elsõ
években meg tudták szervezni katolikus mintaállamukat
Dél-Amerikában, amit késõbb fehér
katonaság zúzott szét, elkergetve a szerzeteseket,
megölve a keresztény arató-vetõ indiánokat…
- Ez tehát az úgynevezett totemtarsolyokkal kapcsolatos
tényállás. A totemoszlopoknak titulált gyönyörû
faragványok pedig nemzetségfák és családfák,
magyar kopjafáink édes testvérei. Diszítõmotívumok
vonatkozásában: Az ábrák magukról
beszélnek. Minden tabló baloldala az indián eredetû,
a jobboldala a magyar motívumokat ábrázolja, pontos
forrás megjelölésekkel. A 13 tablós kiállítási
anyagon ki-ki maga gyõzõdhet meg a két rokonnép
õsi kincsérõl. Alaposan szemlélve kitûnik,
hogy miden motívum (magyar és indián egyaránt)
nem csak megegyezik, de mindegyikük a három szakrális
számon, a 4-esen, a 7-esen és a 9-esen alapul. Az õsi
indián motívumok ismert értelme tanúságos
és néha egészen lenyûgözõ. Szinte
úgy érezzük, hogy a már elfeledett õsi
tudásból vagyunk képesek valamit újból
birtokba venni. Csak egy példát említek: a nálunk
"Rozettá"-nak, az indiánoknál "A
legkisebb család"-nak nevezett motívumot. Ezt a jelet
festi még a mai napig is a lakodalmas menet az újházasok
sátrára, vagy házfalára. A szimbólum
ugyanis a legkisebb családi taglétszámra, 2 szülõre
és négy gyerekre utal, teljes személyi egyenrangúságot
kölcsönözve már elõre is a születendõ
gyermekeknek a felnõttekkel. A gyermek személyiségét
ugyanis a fogantatás pillanatától egyenlõnek
tartották a megszületett, vagy felnõtt emberével.
Ez olyan tisztán él bennük a mai napig is, hogy a
fehérbõrû temetõ látogatókat
idõnként furcsa töprengésre kényszerítik.
Hogyan is értsen meg a mi globalizált világunkban
valaki például egy ilyen gyermek sírfeliratot:
"Little Moon (Kis Hold) szül.:1969. május 6-án,
megh.: ugyanezen év június 8-án. Tehát a
mi fogalmaink szerint egy hónapot és két napot
élt. Az alatta lévõ sorban mégis ez áll:
"Mély fájdalmunkra csak 10 hónapra élhetett
velünk." Itt bizony nincs áltatás. Az anya testrészének
bizonyos ködös és vitatott idõpontig személyes
önrendelkezésre eltávolítható "sejtburjánzása"
náluk ismeretlen fogalom. A magzat a fogantatás pillanatától
teljes értékû ember és megismételhetetlen
személyiség. A dakoták elnevezési rendszere
csodálatos erõvel sugározza ezt az õsi és
Isten eredeti elgondolásával harmonizáló
meggyõzõdést a magyar szülõknek és
a már régóta várt új magzati törvény
alkotóinak egyaránt. A dakoták magukat a saját
nyelvükön egyszerûen embereknek hívják.
A gyermekek a kis emberek, a magzatot pedig ( és most kapaszkodjanak
meg kedves hallgatóim!) a titokzatos embernek szólítják.
Micsoda kimondhatatlan bölcsesség és ezer évek
letisztult filozófiája szól hozzánk ebben
a nómenklatúrában. Ha csak ennek az egy titokzatos
ember kifejezésnek a misztériumát képesek
leszünk mostanában igazán megérteni, hitem
szerint gyermekkacagástól lesz újra hangos e Kárpátoktól
koszorúzott táj, és Magyarország minden
fenyegetõ demográfiai jóslat ellenére m
e g m e n e k ü l ! "Hau Kola! Minotakíjja!" "Beszéltem,
Testvéreim - most a szívemben újra csend és
béke honol!" - mondom én is zárszóként
igazi amerikai testvéreink szavaival, ahogy õk minden
hosszabb mondandójuk után teszik.
|
