Õstörténetünk tudatos meghamisításának egyik érvként használt alappillére volt évszázadokon keresztül a magyarok elõdeinek pogányként való felemlegetése. Ehhez természetesen különbözõ visszataszító cselekedeteket asszociáltak, ami undort váltott ki az úgymond keresztény Európából; értsd: Európa nyugati felén lévõ országokból. A vad külsejû, kegyetlen mosdatlan õsmagyarok úgymond kutyára esküdtek, imádták a madarakat és sok istent szolgáltak. Ebbõl semmi sem volt igaz, hiszen számos történeti forrás tanúskodik arról, hogy eleink mindig is egyistenhívõk voltak.

A millennium mámoros idején szinte csak arról esett szó, hogy elsõ királyunk, Szent István uralkodásakor - néhány év alatt - kereszténnyé lett az addig pejoratív értelemben használt pogány magyarság. Gondosan kerülik azokat a tényeket, amelyek egyértelmûen arra utalnak, hogy az õsmagyarok már jóval a Kárpát-medencébe való tömeges bejövetelük elõtt találkoztak a keresztény hittel, sõt, ismerték a keresztény vallás jelképeit. Erre számos régészeti lelet is utal. Arról nem szólva, hogy elképzelhetetlen, hogy egy õsi, pogány hagyományokkal rendelkezõ népet a történelemben említett igen rövid idõ alatt bárki is áttéríthetett volna, még a nem létezõ tûzzel-vassal sem, egy tõle idegen, számára ismeretlen hitre. Szent István idején az történt, hogy a keleti kereszténységet ismerõ magyarokat Rómához hû keresztényekké nevelték át az országba behozott római katolikus hittérítõk. A változás nem olyan nagy, nem is okozott komoly megrázkódtatást az egyistenhívõ magyarság számára.

Napjainkban nagy anyagismerettel rendelkezõ történészek - a nyelvi rokonságot leszámítva - sem vallják a finnugor magyar õstörténetet. Utóbbiba valóban beilleszthetõ volna az a riasztó kép a magyarságról, amitõl a fejlett Európa ódzkodott, sõt, hála a hamis próféták kitartó mûködésének, ódzkodik ma is. Nem kétséges, hogy Numi-Tórummal, Nummal, Senkével, az Embernevelõ istennel, Orrikivel, a Nahracsi bálvánnyal, Nadim szent helyeivel, az ördögfejedelem regéjével, a halotti bábbal, a medve-kultusszal, óze anyóval és Vejnemöjnennel együtt a finnugorok népek hitvilágához nem sok köze van a magyarságnak. A többistenhit, a pogányság, a sámánkultusz mind a finnugor és szibériai népek hitvilágához tartozik, azon népekéhez, amelyekkel õseinknek nem sok kapcsolatuk volt.

Milyen volt a magyarok õsvallása? - teszi föl a kérdést Csengery Antal (1853) és mindjárt meg is válaszolja: Alapjaiban nem lehetett más, mint azon hun-szkíta-avar népeké, melyek történelmük kezdete óta ugyanazon tereken mozogtak.

A vallások története azt bizonyítja, hogy egyazon éghajlat alatt, hasonló természeti körülmények közepette, a mûveltség hasonló fokán álló népek vallása hasonlóképpen alakult. A nagyállattartó lovas népek életében a végtelen rónákon való barangolás, a Nap, a Hold, az esõ, a hó, a vihar, a teljes fennségében kibontakozó égbolt látványa a nagy kozmikus összefüggések felé irányította az ember figyelmét és hitéletében a menny, az égitestek és a természet erõit megtestesítõ szellemvilág képzetein felül egy fõisten alakja emelkedik ki, aki akaratát a legkülönbözõbb módon nyilvánítja ki az emberek elõtt. Ebbõl a természetes világképbõl a Mindenség Urának (a Kök-Tennek) és az õsök Istenének (az Es-Tennek) kettõs, de mégis egy alakja alakult ki, amelyet a nagyállattartó sztyepi népek képzetében egy csodálatos személy, az általában áldott állapotban ábrázolt Istenanya - a Babba Mária - képe egészített ki. A sztyepi népek mindig ahhoz az Istenhez fohászkodtak, aki mindennél feljebbvaló és az égben lakozik. A pusztai nagyállattartó, egyistenhívõ népek az emberek körében mindig jelenlevõ Mindenhatóval a közvetlen kapcsolatot a szellemvilág lényein és a táltosokon keresztül tartottak. Hitük szerint mindenki úgy tisztelte az Istent, ahogy akarta; így jött létre körükben a vallási nyitottság más egyistenhivõ vallásokkal szemben. Példaként gondoljunk csak a kazárokra, akiknek birodalmában egyenrangú vallásként élt a bizánci kereszténység, a muszlim- és a zsidó vallás. De a tatárjárás elõtt betelepült kunok is minden konfliktus nélkül megkeresztelkedtek, ugyanakkor, õsi egyistenhitûket is megtartották. Minthogy a pásztor szemében a szelídített állat minden rejtélyességét elvesztette, a vadállatok, fõként a vadmaradak válnak az egyistenség hírnökévé, de a biztos kezû, ésszerû irányítás az egyetlen úr kezében összpontosult. Ebbõl az egyistenhitbõl alakult ki õseink uralomfelfogása, a mítosz- és képzeletvilág, az égi orientáció és a kozmikus összhang keresése, amely a hadvezetésen kívül (a Magyarok Istene fogalom) a közigazgatási szervezetben is érvényesült. õseink vallása áthatotta mindennapi életüket; evés és ivás elõtt az azt megadóra emlékeztek. Vidéken még ma is élõ szokás, hogy az italból egy cseppet a földre löttyintenek, holott eredetét ma már nem is tudják.

Sokan elmélkednek azon, hogy miért nem maradtak fenn pogány magyar istennevek? - Ezt a kérdést teszi föl Endrey Antal (1998) is, hiszen valamennyi ókori nép, de a körülöttünk élõ germánok és szlávok pogány istenségeirõl is tudunk. A válasz egyszerû: mert ilyen istenek soha nem voltak. A magyarság õsei - mint említettük - egyistenhitûek voltak.

Szent Jeromos Biblia fordító írja 403-ban, hogy a hunok zsoltárokat tanultak. A Hitvalló Theophánész Krónikája VI. könyvében a hunokról az 527-528-as események kapcsán így ír: a hunok királya... keresztény lett és megtért... A hunok kereszténnyé lett királya... Theophylaktosz Szimokáttész bizánci történész 570 körül írt Historiájában a következõ módon mutatja be õseink vallását: A turkok (magyarok) szentnek tartják a tüzet, a levegõt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dícsérik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette. Eleink már közép-ázsiai (turáni), majd kaukázusi tartózkodásuk idején megismerkedhettek a kereszténységgel, hiszen a szomszédságukban élõ örmények Krisztus után 285-ben vették fel a kereszténységet. 530 táján Qarduct, majd Maq örmény püspökök a Meotis part mentén élõ onogurok között térítettek. Szír forrás szerint 644-ben az egyik türk fejedelem egész népével együtt megtért a keresztény vallásra. Avar sírokban veretes öveken keresztény jelképek láthatók, és tudjuk, hogy az avarok egyik hadjárata után a kapgan, a tudun és az egész avar vezetõréteg megkeresztelkedett, ami népük keresztségét vonta maga után. Cunpald ékköves püspöki kelyhét az Ikva mentén meg is találták. A nagyszentmiklósi kincseken keresztény feliratok olvashatók. A VIII. századi hun (onogur) püspökség a dorosi metropolita alá tartozott. A még Etelközben készült bezdédi tarsolylemezen megtaláljuk az életfával körülölelt keresztet, a pilini ékszeren pedig görög betûs keresztény könyörgés olvasható. A Cyrill- és Metód-legendákban a magyarok 860-ban a keresztény vallás ismeretérõl tettek tanúságot, hiszen uralkodójuk Metód püspöktõl így búcsúzik el: Tisztelendõ atyám, okvetlenül emlékezz meg rólam szent imáidban.

Az új hazában már a 940-es években megjelennek a sírokban a bizánci keresztek, egy szabadkai, 950-bõl származó öv csatján jobb kezével áldást osztó, bal kezében keresztet tartó aggastyán látható. Prümwart püspök 926 táján Sankt Gallenben, Szent Wikbert 954-ben a magyarok között térített. Történeti adatokból tudjuk, hogy 948 táján Bulcsu és Tormás, majd 953-ban Gyula törzsfõ Konstantinápolyban megkeresztelkedett. Ajtony, Géza és István pedig Vidinben vették fel a kereszténységet.

Õseink egyistenhitérõl Anonymusnál ezt olvassuk: A magyarok csak egyistent imádtak, a világegyetem teremtõjét, a Mindenek urát. Egyedül hozzá fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat... árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítõje... könnyhullatva imádkozott Istenhez... álmos vezér segítõje a Szentlélek volt... Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten gyõzelmet adott nekik..., majd a nyitrai hadjárat leírásánál azt olvassuk, hogy az isteni kegyelem volt velük. Kézai Simon írja, hogy hadbahíváskor Isten és a magyar nép szava szólt a kikiáltók hangján. A Lehel mondából pedig megtudjuk, hogy mi a nagy Isten bosszúja vagyunk. A Képes Krónikában, a Budai Krónikában és Thuróczy János krónikájában azt találjuk, hogy árpád... a kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az úr a földet mindörökre.

A Nyugat népeinek tudatában az eltérõ életberendezéskedésû lovas népekrõl - már Hérodotosz nyomán - olyan torzkép alakult ki, amelynek eredményeként félelemmel, gyûlölettel és megvetéssel beszéltek róluk. Amikor a belsõ-ázsiai színes világ gyermekeiként õseink megjelentek az európai népek keleti határán, a keresztény Európa képviselõi ellenségesen fogadták õket. Európa sohasem értette meg, hogy a magyarság olyan kultúrkörbõl érkezett Európába, amelynek népei magasrendû istenélménnyel rendelkeztek. A nagyállattartó lovas népek - köztük a magyarság - életének racionális alapvetése, a maga végtelenségében egyszerû és tiszta hitvilága mesze fölötte volt Európa igen összetett és sokgyökerû vallásosának. Eleink hitvilágának kifejezésére sem finnugor, sem szláv szavak átvételére nem volt szükség. Az isten, a lélek, az imád, a menny, a megszentel, a boldog, a böjt, a vétek, a bûn, a bocsájt, a búcsú, a hisz, a hit, a teremt, az örök és más, hasonló körbe tartozó szavaink a honfoglalás kor elõtti szókészletünkhöz tartoznak. Némelyek, kis túlzással azt állítják, hogy szinte az egész Bibliát le lehetne fordítani a honfoglalás kori magyarság nyelvére.

Sajnos eleink e színes hitvilága csak mozaikokban maradt fent, de az õsi világkép a magyar nép mentalitásában még ma is ott él; töredékeit megtaláljuk a népi hitvilág, a népmese, a magyar keresztény szertartások, a népszokások, (zöldágjárás, komálás, kántálás, vesszõzés, hejgetés, alakoskodás, regölés, határkerülés és más, a természetben bekövetkezõ évszakos változásokhoz kötõdõ szokások), a hiedelem-töredékek, egyházi énekeink és más szakrális vagy profán cselekedetek körében. A csíki székelyek és a csángók között még él az õshitünk istenasszonyának - Babba Máriának - a kultusza. A Boldogasszonynak - és nem Szent vagy Szûz Máriának - a magyar néplélekben megtalálható tisztelete nem véletlen, mint ahogy az sem, hogy Szent István éppen a Nagyboldogasszony oltalma alá helyezte hazánkat.

Messzire vezet a pünkösdi csíksomlyói búcsú eredetének kutatása, amit Daczó árpád Ferenc-rendi szerzetes (páter Lukács) fejtett meg, igen jó érzékkel tapintva rá a magyarság Szent István kora elõtti Boldogasszony tiszteletére. A magyarság ma is élõ legõsibb népcsoportja - a moldvai csángók - nemcsak a Mária-tisztelet okán mennek Csíksomlyóra, hanem azért is, hogy megvárják a napkeltét. A Napba öltözött Asszonyért, akinek lába alatt holdsarló van. Ebben a szép hitben ki ne ismerné föl eleink Nap- és Hold-kultuszát, a végtelen pusztákon vándorló, állattartó nép természethez ragaszkodó hitét.

Magas kultúrájukra jellemzõ volt, hogy el tudtak szakadni a csillagos égbolttól és a Napba öltözött Asszonyban felismerték a Boldogasszonyukat, akinek a tulajdonneve Babba, azaz Szép volt. Nem véletlen, hogy a magyarok Szép Szûz Máriának nevezik égi anyjukat. Az archaikus magyar nyelv a Babba Mária elnevezésben csodálatos egyszerûséggel egyesíti az õsi Boldogasszonyt és az új vallás Máriáját. Mindkét hitvilágot magukénak érzik és ennek emlékét õrzi a Kis-Somlyó hegyen álló kegytemplom. A keresztény világban nincs még egy olyan nép, amelynek kultikus élete központjában annyira meghatározó módon állna a Mária-tisztelet, mint a magyarokéban.

Elsõ felkent királyunknak, Szent Istvánnak tehát nem az a nagy érdeme, hogy felvette a római kereszténységet, hanem az, hogy belátta: megmaradásunk záloga az új hit felvétele mellett az õsi vallás, az õsi hitvilág megtartása és továbbéltetése. Egyetlen európai uralkodó család sem volt olyan hûséges és mégis független a római pápától, mint Emese unokái, ugyanakkor egyetlen eredendõen európai uralkodó család sem adott annyi szentet az egyháznak, mint az árpád-ház. Erre pedig egyetlen nép sem lett volna képes, ha hagyományai, hite nem gyökerezik olyan mélyen az egyistenhitben, a korán megismert keresztény vallásban.

Dúcz Lászlónál olvassuk: A magyarok õsi vallását az európai beilleszkedés érdekében késõbb minden módszerrel igyekeztek megszüntetni, megsemmisíteni. A feledésre azért volt szükség, mert a magyarok katonailag igen erõsek voltak, a Kárpát-medencét pedig minden szomszéd szerette volna megszerezni. Háborúban nem tudták elpusztítani e népet, tehát azt az erõt kellett elpusztítani, ami összetartotta a magyarságot. Mi az, ami egy nemzetet oly annyira összetart? A múltja és a vallása.

Mit tehet a harmadik évezred magyarsága megmaradása érdekében? Nem feledkezhet meg a Babba Máriáról, arról, hogy a nemzet õt követve élhette túl azokat a viharokat, amelyekben más népek fölmorzsolódtak. Szépen fejezi ki Lukács páter a Csíksomlyóról írt könyvében: ...csak ezen az úton indulhattok el... De csak úgy... ha jól megfogjátok Boldogasszonyotok kezét, hogy aggódó anyai szeretetének biztonságával, és földi képviselõinek a magyar anyák... termékeny kivirágzásával biztosítsátok a jövõt.

A személyiségfejlõdés és a közösségalkotás hagyományos útja
VUKICS FERENC írása

A Baranta ma

A Baranta hazánk leggyorsabban fejlõdõ harcmûvészeti irányzata. Jelenleg 32 helyszínen kb. 1200 fõ gyakorolja a régi magyar történelmi harci testkultúrából táplálkozó technikákat. Egyre több településen indítanak Baranta egyesületeket, amelyek a helyi ifjúság mellett az ott élõ korosztályok mindegyikével foglalkoznak. A Baranta egyik fontos ismérve, hogy gyakorlása nem képzelhetõ el Baranta közössége nélkül.

A majd 1500 év magyar történelmébõl is táplálkozó önálló tradicionális magyar harcmûvészeti irányzatnak a legfontosabb belsõ tartalma a közösségek magyar modell szerinti megalkotása. Csak ilyen környezet alkalmas arra, hogy a hagyományok megélése, továbbfejlesztése, a magyar kultúra egyéb elemeinek megtanulása, az oktatás hagyományos módszereinek alkalmazása mellett szervesen mûködõ tartalmakat birtokló személyiségek alakulhassanak ki. Barantázni /barantálni/ csak közösségben lehet. Az alkalmazott felkészítési rendszer, az állandó megmérettetés elve az ún. egymásért küzdés filozófiájának érvényre juttatását célozza meg. Nem a másik legyõzése a legfõbb cél. Az ellenfelek a lehetõ legnagyobb tudásukkal küzdve az ellenfelet és önmagukat minden küzdelem után egy magasabb tudásszintre emelik. A legfontosabb, hogy az aktuális képességeink legjavát adjuk.

Az önálló magyar harcmûvészeti irányzat a magyar harci testkultúra megmaradt és megõrzött elemeinek rendszerbe foglalását és továbbfejlesztését tûzte ki célul. Az anyag gyûjtése, rendszerezése, a kiképzésbe való beillesztése jelenleg is folyik. Jelenleg közel ezer tradicionális technikai megoldás alkotja a Baranta alapvázát. A különbözõ fogások, eljárások mintegy 60 %-a más harcmûvészetekben nem fordul elõ, vagy feledésbe merült. A Barantát ezen elemek léte, sokrétûsége, a történeti magyar gondolkodásmódból származtatott életfilozófiája teszi igazán izgalmas, egyedülálló szellemi és fizikai alkotássá. Az ország különbözõ területén mûködõ csapatok egyik fontos feladata a helytörténet és a néprajz pontos megismerése, ezen belül pedig a magyar testkultúra még rejtett elemeinek összegyûjtése.

Egy barantázó magyarul él, gondolkodik, harcol, táncol, énekel. A legfontosabb feladata, hogy a lehetõ legalaposabban megismerje és magáévá tegye azt a kultúrát, amely az általa megtanult harci értékeket kifejlesztette. Egy barantázó nem valami ellen, hanem valamiért harcol. A magyar észjárás megismerése biztosítja az értékek mentén történõ haladást és a megfelelõ önvizsgálatot.

A Baranta harcmûvészet. Harcmûvészetekkel csak az foglalkozik eredményesen, aki életmódszerûen éli meg annak minden tartalmát. A Baranta segít életmódszerûen magyarul élni. Egyik legfontosabb feladata a hagyományos magyar értékek közvetítése az országon kívül és belül egyaránt. Középtávú tervei között szerepel, hogy az elkövetkezõ 10 évben legalább 3-400 magyar településen elérhetõ legyen és kialakításra kerüljenek azok a regionális oktatási centrumok, ahol az edzõk, felkészítõk képzése, az egyes csapatok edzõtáborai szervezett keretek között folyhatnak, illetve, hogy az arra alkalmas személyek számára biztosítsák a napi 6-8 óra elméleti és gyakorlati felkészülés lehetõségét. Késõbbiekben a Baranta terjedése kapcsán a magyar nyelv és életszemlélet terjesztésével a világ "magyarabbá" tétele a cél.

Magyarország mellett a Székelyföldön, Kalotaszegen és a Felvidéken találkozhatunk Baranta csapatokkal. A magyar stílus képviselõi jó kapcsolatokat ápolnak a bokh barildah /bökö-Mongólia/ képviselõivel, a magyarországi ZBK kempo és Shaolin egyesületekkel, amely egymás versenyein és rendezvényein való közös részvételben jelenik meg.

Szûkebb értelemben a Baranta a IX. század és a XX. század között élt magyarság harci kiképzési formáira épülõ fegyveres- és pusztakezes harcmûvészeti irányzat. Jelentõs szerep jut a Kárpát-medencei mozgásanyag mellett a feltételezett vándorlási területeken alkalmazott harci eljárások, a hasonló életmódközösségeket felépített népek (szkíták, hunok, avarok, türkök, onugorok, kazakok) harci és kiképzési kultúrája.

A Baranta történeti tartalma

A Baranta (Böllön) mozgásanyagának visszafejlesztésében nagy szerepet játszottak az idegen (elsõsorban Habsburg) uralkodók (birkózást, ökölharcot, vívást, íjászatot, lovaglást) tiltó vagy korlátozó törvényei. A mozgáskultúra nagy része így csupán harci táncokban, a pásztor életmódban, vívókönyvekben és mûvészeti ábrázolásokon maradt meg.

A Baranta a magyar történelem kezdeti idõszakaiban élõ azon szabad jogállású tagjaitól származik (fejérek), akiknek kiváltsága és egyben kötelezettsége volt a hadakozás. A hadi hivatást mesteri módon elsajátító, sajátos kiképzési rendszert és taktikai elveket alkalmazó harcos réteg az elõzménye a magyar történelemben évszázadokig fennmaradó harcoló /nemesi/ rendeknek, csoportoknak.

A hadi csoportosulások felkészítõi és vezetõi rendeletekben szabályozták az egyének és a csoportok hadi felkészítésének rendjét. A kölpények, kaplonyok, talmácsok, tíznagyok, száznagyok,a civilis-ek, várjobbágyok (iobagio castri), a keltjobbágyfiúk (iobagiones exemti), a hivatásos viadorok (pugilok), a gyepüvédõk, õrök (speculator), a nemesek (nobilis),a Magyarországra telepedett hadi kötelezettségük folytán kiváltságokat birtokló népek, besenyõk, böszörmények (muszlimok), kunok, jászok, a hagyományosan fegyverforgatással foglalkozó magyar nyelvû népcsoportok (székelyek, õrségiek, hajdúk) a speciális feladatokra létrehozott vegyes összetételû harci csoportok (nyõgérek, lövõk, királyi vadászok, oroszok) /testõrzõk-ajtonállók/, végvári vitézlõ rend, huszárok) azt mutatják, hogy a magyar történelemben legalább másfélezer évet ölel fel a harci professzionalisták jelenléte, befolyása a politikai életre és a kultúrára. Hadi kultúra a magyarság társadalomszervezõ formáira is rányomta a bélyegét. A had szó nem csak "sereget" alkotó katonákat jelenti a magyar nyelvben, hanem az együtt élõ és dolgozó önvédelmi és gazdasági egységet is.

Mindez azt jelenti, hogy a japán, a lengyel, a török és az orosz állami berendezkedéshez hasonlóan a magyaroknak is jelentõs nagyságú csoportjai vállalták évszázadokon keresztül az életmódszerûen a harci szolgálatot, a kiképzést, a harci tudásanyag szellemi és fizikai fejlesztését, továbbadását.
A Baranta elsõsorban az õ tudásanyagukra és az évszázadok alatt kialakult életfilozófiájukra épül. Õk a Baranta jogelõdei. A szervezetten mûködõ magyar harci kultúra a VII.-XVII. század között élte virágkorát. A Barantában három kiemelkedõ idõszakot különböztetünk meg: 1. A vándorló állam idõszaka, 2. Az Árpádok idõszaka, 3. A végváriak idõszaka.
A XVI. század elejétõl megindul a magyar kultúra kettéválása. Ettõl az idõszaktól fogva a népi kultúra õrzi csak tovább a magyar sajátosságokat. A nemesi kultúra (a harci kultúrát, mozgásos kultúrát is beleértve) egyre inkább nyugati jelleget ölt. Az ezt követõ idõszakokban már egyre inkább a társadalom perifériájára sodródik a harci jellegû tudásanyag.

A magyar harcmûvészet újjáélesztésére több kísérlet is történt. A két világháború alatt magyar katonatisztek állították össze az elsõ komoly anyagot, amellyel a legénység harci képzettségét és nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodását akarták elõmozdítani. A kutatások eredményeinek néhány eleme a korabeli harci szabályzatokban is megjelent.

Az 1960-as években szintén több próbálkozás történt az egységes mozgásanyag és harci szemlélet kialakítására, de a távol-keleti irányzatok elõretörésével és népszerûségével ez a törekvés nem tudta felvenni a harcot. A 80-as években egyes mûhelyekben komoly kutatómunka alakult ki, amelynek a hatására 1993-ban az akkori Kossuth Lajos Katonai Fõiskolán lefektették a harcmûvészeti stílus és sportág alapjait.

1997-ben létrejött a Baranta Szövetség (jelképe a rakamazi Turulmadár), 1998-ban rendezték az elsõ magyar bajnokságot. A sportág fejlõdésében fontos szerepet játszottak azok a mongol, kazak tanulmányutak, amelyet a sportág kutatói és segítõi tettek meg az elmúlt évtizedben, valamint azok a mongol és török oktatók, aki a Közép-ázsiai fogáskészletekkel bõvítették a Baranta tárházát. A régi pusztai tízes rendszerek mintájára 1999-ben alkották meg az elsõ Fokozat- és vizsgaszabályzatot.

A barantázók õsi magyar állatneveket (az állat ereje szerint) kapnak a teljesített vizsgák alkalmával (Borsuk/borz, Burk/farkas, Bars/párduc, Kaplony/tigris). A Baranta az összetett képességû harcos lehetõségeit vizsgálja, ezért ugyanakkora hangsúlyt fektet a távra ható-, a vívó fegyverekre, mint a közelharcra és a pusztakezes megoldások alkalmazására. Egy oktatói vizsga (Bars-oktur, 5. fokozat) megszerzéséhez 34 különféle vizsgaelembõl kell teljesíteni a megszabott minimum szinteket a vizsgázónak.

A Baranta szó jelentése

A Baranta szó elsõsorban az ország olyan nyugati és déli peremvidékein maradt fenn, ahol a lakosság összetétele a kezdetektõl fogva magyar volt (Somogy, Ormánság, Göcsej, Õrség). A szépirodalomban a legtöbb alkalommal Kodolányi János mûveiben találkozhatunk vele.
A szó jelentése: fegyveres vetélkedés, megmérettetés, harcra, hadjáratra való felkészülés, törvényesen alkalmazható erõszak, ill. az erõszak alkalmazása.
A kunoknál zsákmányszerzõ utat jelent. A környezõ szláv nyelvû országokban pejoratív értelemben állatok elhajtását, zsákmányolást jelenthet. A kirgizeknél gyorsan közlekedõ lovas csapatot, a kazakoknál az erõszak jogos alkalmazását, egyes kaukázusi népeknél a fegyveres gyakorlatok helyszínét, a legkorábbi írott források szerint pedig a Nap harcosait, illetve a Nappal szövetséget kötött férfiak közösségét jelenti. A Somogyvár környékén fennmaradt szokás szerint a barantázók a régi törzsszövetség valamikori bírájának, a régi törvények oltalmazójának /Horka/ voltak a felesküdött, különlegesen kiképzett segítõi. Olyan harcosokat takart, akik a fegyverforgatásban való kiválóságuk mellett a legmagasabb erkölcsi, morális követelményeknek is megfeleltek. Nagy részt vállaltak a következõ generáció nevelésében, harci felkészítésében. Ma a Baranta az önálló magyar harci irányzatot jelenti. A szó eredeti jelentése: harcra, hadjáratra, rajtaütésre való felkészülés. A kaukázusi népeknél a konfliktusok erõszakos, de vér nélküli elintézési formáját, vagy harci vetélkedõt jelképez. A Baranta véráldozat nélküli jogos zsákmányszerzést is takarhat (törvénysértés, személy megsértése).
A Baranta, bahranta, barymta, barmta, barana szokásjog szerteágazó ázsiai jelenléte azt mutatja, hogy az idõk folyamán kialakult kisebb értelmezési különbségek ellenére egy olyan hagyománnyal van dolgunk, amely a szóban forgó népek történetének nagyon korai idõszakából származik és nagyon õsi tartalommal bír.
A hagyományos /tradicionális/ magyar harcmûvészetet Barantának hívjuk, amíg csupán versengésrõl, felkészülésrõl, békeidõszakon belüli gyakorlatozásról szól. Az ellenség megsemmisítésére való törekvés esetén Böllönnek nevezzük. A felkészítés során a Böllön jellegû elemeket elsõsorban hivatásos katonák és oktató szintet elért barantázók sajátíthatják el.

Hagyományos életfilozófia és nevelés
A Baranta a hagyományos magyar életfelfogást fogadja el harci filozófiájának. Az ún. "szeres" gondolkodásmód a mellérendelt jellegû társadalmi kapcsolatok fontosságára és elsõdlegességére épít. A hagyományos életelvek szerint élõ ember elõször önmaga megismerésére és meghatározására törekszik, s ezt rendeli a fennálló világ rendje mellé. (Ma egy jelképesen mûködõ Világ rendje alá rendelve építik fel az ember személyiségét, így sosem válhat önmagává, ezáltal nem rendelkezik egyedi személyiséggel. E nélkül felnõtt embernek és harcosnak is alkalmatlan.) A barantázókat nem fegyveres specialistáknak, hanem komplex képességekkel rendelkezõ harcosoknak nevelik. Ez azt jelenti, hogy a távolra és közelre ható fegyverek, a pusztakezes elemek, a lovas harci alkalmazások mellett a magyar kultúra egyéb évezredes eredményeivel is fel kívánja ruházni a hagyományok útjára lépõ jelöltet. A magyar fegyveres-, eszközös táncok, a népi költészet munkái /dalok, mondák, regék/, az eszköz- és fegyverkészítés rejtelmei, a gyakorlati régészet, a történettudomány eredményei mellett a hagyományos magyar életvezetést is elsajátítják.
Az egyéni kezdeményezõkészséget tisztelõ, a kreativitást fejlesztõ és elõsegítõ rendszere gyorsabb tanulási eredményekhez vezet. Ez igaz mind a mozgásos folyamatokra, mind a személyiség fejlesztésének lehetõségeire.

A felkészítés folyamata

A felkészítés és a versenyek során olyan hagyományos kiképzési elemeket használnak, amelyek a lehetõ legjobban megközelítik a valós harci helyzeteket. A kiképzési alapelemeket /iskolagyakorlatok, formagyakorlatok/ úgy állítják össze, hogy abban mindig szerepeljen az ellenfél, valamint olyan biztonsági elemek, amelyek a minimálisra csökkentik a sérülés veszélyét. A Baranta gyalogos (thug- a régi nemzetségfõk gyalogos feladatokat is ellátó testõrzõinek lófarkas zászlaja) és lovas (ráró lovas harci alapalakulat) szakágak képességeibõl áll.
Alapvetõ jellemzõje a valódi harcot játékos jelleggel modellezõ felkészítési és versenyzési rendszer. Versenyeztetési formája bizonyos keretek között mozogva egy állandóan változó, fejlõdõ követelményrendszerre épül. A pusztakezes alkalmazások során arra törekszik, hogy a barantázó rövid idõn belül kerüljön az ellenfél közvetlen közelébe, ahol erõteljes fájdalmakat okozó vagy fojtó, gerincfeszítõ fogásokkal megfékezze (harcképtelenné tegye) ellenfelét. A fegyveres vívó mozgásokban halasztó jelleggel, a követõ-, kiegészítõ mozgások széles skáláját alkalmazva (nem csupán a fegyverre öszpontosítva) törekszik az ellenfél leküzdésére. Különös hangsúlyt helyeznek a helyzetek taktikai, logikai elemzésére.
A felkészítés során hagyományos ügyességfejlesztõ elemeket alkalmaznak. A felkészítés folyamatára jó példa a kard oktatásának folyamata.
Az adott fegyverek oktatását (pl.kard) mozgáskoordinációt, eszközös ügyességet, memóriát, egyensúlyi képességet és állóképességet fejlesztõ gyakorlatok elõznek meg. Az iskolagyakorlatok során 1-25 elem a fegyver forgatási készségérõl és lépéstechnika megtanulásáról szól. Ezek nagy része ún. táncvívási elem. Azokat a gyakorlatokat alkalmazzák, amelyekkel évszázadokon keresztül elõkészítették a legénykéket, hogy felkészüljenek a kardvívás elsajátítására. A sok biztonsági elem megakadályozza a korai idõszakokban a súlyos sérüléseket és elõkészíti a következõ mozgásos fázist. A 26-50 elemek során a test és a fegyver kombinációs alkalmazását készítik elõ. A 51-75 során a harcban bármikor alkalmazható elemeket tanulják, a 76-100 iskolagyakorlatok során pedig a Baranta speciális vívási taktikai elemeit (belsõ körös vívás) sajátítják el. Az iskolagyakorlatokkal párhuzamosan folyik a Barantában oly fontos stabil védekezési struktúra kialakítása, amelyet a védekezõ gyakorlatok fejlesztenek készség szintre. A támadási technikák valós harcban való alkalmazása pedig a szabad vívó gyakorlatok /súlyra hozott imitációs fegyverrel/ során kerül számonkérésre. Itt törekednek, hogy mindenki a lehetõ legtöbb ellenfél ellen gyakorolhasson, valamint, hogy más vívási stílusok képviselõi ellen is a lehetõ legtöbb tapasztalatot szerezzék meg. Némely fegyver esetében /Pl. fokos, szablya/ csak az "elõzmény fegyverek" elsajátítása után tanítható meg /kard, bot/ eredményesen.
A Barantában az íj mindig a dinamikai fegyver szerepét tölti be. Ez azt jelenti, hogy statikus körülmények között nem használják. Az oktatás kezdeti pillanatait kivéve a harcszerû alkalmazáson van a hangsúly. A párbajszerû, mozgásos gyakorlatok elõsegítik a gyors töltést, az ösztönös célzási képesség kialakulását és a helyes taktikai értékelés képességét. A Baranta esetében ez azt jelenti, hogy többet ér egy 20 cm-es szórással mozgásból lövõ harcos, aki ezt a legtöbb körülmény esetében tudja produkálni, mint a 3cm-es szórásképpel rendelkezõ társa, aki csupán kimért pályákon, belövések után képes statikus helyzetbõl statikus célokra lõni.
A lovasíjászat során is hasonló az elképzelés. Az, hogy valaki egy vonalon mozogva megtanul elõre oldalra és hátra lõni nyeregbõl, az csupán az elsõ fázis. Ezt követõen különbözõ távolságban és magasságban elhelyezett célokra gyakorolnak. Késõbb a ló "másik oldalán" elhelyezett célokra is lõni kell. A következõ fázisban ezek a célok mozognak /dobott korong, mozgó pajzsos segítõk/. Az ötödik fázisban a mozgó célok lovas harcos elleni harci feladatokat imitálva haladnak. A hatodik fázis pedig arról szól, hogy az adott célterületre kiérkezve, a lovat testsúllyal és hangokkal úgy kell a célokra vezetni, hogy a célokat veszélyességük szerint osztályozva, taktikai elemek alkalmazásával küzdjük le /pl.az ellenünk tevékenykedõket olyan szögekbõl közelítsük meg, hogy egymást akadályozzák fegyverhasználatukban/. Valaki tökéletesen hajthat végre íjász lõfeladatokat lóról, de ha a ló irányításában és taktikai elgondolásokban nem fejlõdik, akkor egy nála rosszabb lõkészségû lovas a harc során fölébe kerekedhet. Ezeket szintén párhuzamosan kell fejleszteni. A Barata ebben az esetben is jó példa arra, hogy a harc sokkal összetettebb, mint a sport. Külön hagsúlyt kapnak a csoportos alkalmazások.
A versenyek és az edzések során az íj, szablya, a kard, a fokos, a kopja, a lándzsa, a csatakereszt, a különbözõ hosszúságú botok, a kés, a pányva, a pajzs és a bárd használatáról adnak számot a stílus képviselõi. Különösen kiemelt szerep jut a lónak, amelynek ismerete még a gyalogos szakág képviselõi számára is kötelezõ.
Errõl talán az mond a legtöbbet, hogy a barantázók nem "idomítják" a lovat, hanem megtanulnak vele együtt élni és dolgozni. A ló megismerése közelebb visz a természet valódi természetének megértéséhez. A Barantában nincsenek valóságos súly- és korcsoportok, mint ahogy erre a valódi harc sem ad lehetõséget. A versenyek során a 17 év alatti fiúk (Kesék-szakálltalanok), a 17 év feletti férfiak (Öskük-javakorabeliek), és a 13 évnél idõsebb lányok és hölgyek (Menyétek) küzdenek meg bontott csoportokban. Az õsi idõkben a lányoknál a kb.13 éves korban bekövetkezõ biológiai érés, a fiúknál 17 éves korban lezajló avatási ünnep (iniciáció) jelképezik a korcsoportok határait.

A Barantában fontos szerepet játszanak az edzések, versenyek és vizsgák mellett a bemutatók. Az egyesületek, szakosztályok évente 50-220 hagyományõrzõ bemutatót is tartanak belföldön és külföldön. Ezek egy része hagyományõrzõ bemutató, egy része harcmûvészeti program. Ma jelenleg 6 sportegyesület és 4 egyesület mûködtet Baranta szakosztályt. Ezekben kb. 300-350 fõ vesz rész az edzéseken. Jelenleg kb. 40 fõ versenyképes és ebbõl 22-24 fõ kiemelkedõ színvonalon képes a Barantát képviselni akár más harcmûvészeti irányzatok kiemelkedõ képviselõivel szemben is. Külön öröm, hogy az utóbbi években már sikerült olyan tehetséges fiatalokat felkészíteni, akik a gyalogos és a lovas szakágakban is kiemelkedõ szerepet foglalnak el. Egy lovas harcosnak meg kell tapasztalnia, hogy egy gyalogos milyen képességeket fejleszthet ki, hogy eredményesen és körültekintõen tudjon ellene harcolni és ez fordítottan is igaz.
Az 1929-41, 1967-78, 1992-2004 közötti újraalkotási folyamat egyik legnagyobb próbatétele az edzõképzés megvalósítása. 2002-ben a Baranta bekerült a Nemzeti Alaptantervbe (katolikus középiskolák), 2004-tõl a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen választható tantárgy. 2005-ben megindul a kétéves edzõképzés. A képzés két központi egyesülete a Szentendrén mûködõ Lovasíjász Hagyományõrzõ Sport Egyesület és a Honvéd ZHSE Baranta Szakosztálya Budapesten /Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem/. Dinamikusan fejlõdõ új központok alakultak a határokon belül és kívül. Egyre gyakoribbak a 30-120 fõ körüli csapatok. Jelenleg versenyeinkre Szlovákiából (Felvidék), Ukrajnából (Kárpátalja), Romániából (Erdély és Moldva) és Mongóliából érkeznek résztvevõk.

A Baranta jövõje

A legfontosabb dolog, amit egy ember tehet, hogy valódi és szervesen mûködõ értékek mentén határozza meg önmagát. Az értékek vonzzák az embereket. A legtöbbször az a baj, hogy egy értékrendszert senki sem jelenít meg, s így ad lehetõséget a világban tájékozódó embereknek arra, hogy a hagyományok által meghatározott irányba is elindulhassanak. A barantázók egyik legfontosabb célja, hogy a hagyományos magyar harci kultúra elemeinek megismertetésével, a Baranta önálló harci rendszerének minél eredményesebbé tételével megismertesse és világszerte népszerûsítse a magyar kultúrát, a természetet és az embert tisztelõ magyar énképet valamint, hogy az általuk ûzött stílust az egyik legnépszerûbb harcmûvészeti irányzattá tegyék hazánkban és késõbb a világon is. A terjeszkedés elsõdleges irányát Erdély, a Felvidék, a Vajdaság, Kárpátalja és a Közép-ázsiai területeken élõ testvérnépek szállásterületei jelentik. Tíz év alatt a Baranta megszázszorozta a létszámát. Az elkövetkezõ tíz év legfontosabb célja, hogy Magyarországon mindenki számára elérhetõvé váljon, hogy tagja legyen a hagyományos magyar harci testkultúra nevelõ és közösségformáló ereje. Több száz egyesület, csoport alakításával a szervesen mûködõ közösségek erejével, alkotókészségével, tetterejével kívánjuk a magyar társadalmat megerõsíteni. Országszerte olyan nagyobb földterülettel rendelkezõ kiképzési központok felállítását kezdtük meg amelyek alkalmasak a barantázók, a magyar harci testkultúra iránt érdeklõdõk képzésére, oktatására. Jelentõs szerepet vállalunk a közeljövõben kialakítandó /a hagyományos értékrendre épülõ/ magyar iskolahálózat kiépítésében, a pedagógusok képzésében, a vidék kulturális arculatának tevékeny alakításában. Kiemelt kötelességünk a Székelyföld, Erdély, a Felvidék, a Vajdaság, Kárpátalja ill. a szórványmagyarság közösségi megerõsítése és támogatása, a magyar nyelv, gondolkodásmód és életközösségi forma terjesztése, elfogadtatása

http://gportal.hu/portal/baranta/

Koppány kupája

Koppány vezér vallásáról nem sokat tudunk, ezért illõ megvizsgálnunk mit tudhatunk meg errõl. Ez nem jelenti azt, hogy nem maradt ránk elég olyan adat, melyrõl vallására következtethetnénk. Hogy errõl a vallásról mégis keveset tudunk, az azért van, mert néhány évszázada a történelemtudósok így eszelték ki, éppen azért, hogy a fölösleges gondolkodástól megkíméljék a hallgatókat.

Bármily különös is Koppány vezérrõl sokkal többet lehet tudni, mint azt az elsõ pillanatban gondolnánk. Annál többet, hogy ez a vallás egy szkíta õsvallás, melynek határozottan keresztény vonulata van.
Vizsgáljuk meg a Turul nemzetség irányából, milyen vallással rendelkeztek a nemzetség tagjai. Elõször a nevekre kell figyelnünk, mert az Árpád-kori fejedelem nevek beszédesek. Árpád fia Tarhos, az õ fia Tevel, Tevel fia Tormás, Tormás fia Tar-Zerind. A nevek felsorolásából érzékelhetõ, hogy mögöttük egy jól kimutatható út húzódik meg. Mindegyik névben ott találjuk a Tor vagy Tar gyököt. Ez azt jelenti, hogy a Turul nemzetség vallásának útján jártak ezek a fejedelmek vagy vezérek.
Tar Zerind Koppány édesapja volt. Koppány, miután apja meghalt, egyre inkább kiemelkedõbb pozícióba jutott, és ebbõl az emelkedésbõl érezhetõ, hogy Koppány a nemzetség ezen az ághoz tartozik. Fõ kérdésünk ezután, hogy ezek a fejedelmek milyen vallási úton jártak. Nevükhöz utóragok illeszkedtek, pl. Tar-hos. Ebbõl a névbõl elsõ megközelítésben nem lehet semmit kihámozni. A nyelvészek és történészek azt mondják, hogy török eredetû méltóságnevekkel állunk szemben, de ha tudjuk, hogy ez a nemzetség a Turultól származtatja magát, és ha egy nemzetségben sorra bukkannak fel a Tar, Tor, tehát a Turul gyökû fejedelem nevek, akkor egyértelmû, hogy ez egy folyamatot jelent és mindegyik fejedelem a Turul-vallásnak egy-egy arculatát képviseli. Nem lehet biztosan tudni, hogy Árpád melyik fia volt Tarhos, sajnos nem tudjuk, hogy a nemzetségen belül ki kinek volt a gyermeke vagy az apja, mert egymásnak ellentmondó adatokkal rendelkezünk. Egyet viszont tisztán lehet érzékelni, hogy két fõ ágat lehet megkülönböztetni a nemzetségen belül. Az egyik Árpád - Zoltán - Taksony felé vezet, a másik rejtett ág, pedig a Tar vonulaton hullámzik tovább és ezen a hullámon érkezünk el Tar-Zerindig és fiáig, Koppányig.
Megfejthetõ-e, hogy mi bújuk meg a nevek mögött? Tarhos nevében észrevehetjük, hogy a tar, tor irányába is elvihet bennünket. Úgy tûnik tehát, hogy itt egy olyan áldozati útról van szó, ahol a tor, mint halotti szertartás, nagyon fontos szerepet játszik és ez az õsök kultuszának ápolását jelenti. Az összes létezõ forrás - amikor már Koppány vezérre kimondják a fõ vádakat, - úgy hangzik, hogy az õsök vallásának útján akart maradni.
Ebben a Tar, Tor vonulatban az õsök vallásos útját lehet tetten érni. Ehhez kapcsolódik egy utónév rag, a (Tar)-hos, ez nyilván úgy hangzott, HOS. Tehát Tarhos esetében bizonyos, hogy a Turul nemzetség hõsies, önfeláldozó útját követhetjük nyomon, és ez az út nem ebben a világban gyökerezik. Tarhos után ebben az ágban következik Tor-más fejedelem. Itt magával a torral találkozunk, ami egy túlvilági vonalról induló utat jelent, ugyanakkor, ha Tarhos nevében turuli hõs, akkor ez a hõstettek túlvilági útját jelenti. Tormás nevének jelentése, a Turul mása, tükörképe, egy olyan szertartásos vonulatra figyelmeztet bennünket, ahol az égi mozgásokkal teljes összhangban van a földi, szinte az Égi Turul útvonalát másolja Tormás ezen a földön.
Így jutunk el Tar-Zerindig. Tar-Zerind sok fejtörést okozott a kutatóknak, hiszen nem tudjuk megállapítani, hogy a Turul nemzetség melyik ágához tartozott. Valóban nem az a fontos, hogy ki melyik családi ághoz tartozott, hanem észre kell vennünk a nevekben rejlõ vallásos jelentést. Tar-Zerind egyik névváltozatában nem Tar az elõtag, hanem Szár, ebben a formában jobban felismerhetõ a Zár szó. Ha a névben vallásos vonulatot keresünk, akkor rájöhetünk, hogy Koppány édesapja idejében ezen a szertartásos úton valami lezárult.
Ha nyelvészeti úton maradunk, ahol van zár, ott van kapu vagy ajtó, a Kupa név egyik jelentése hangzócserével pedig Kapu. Koppány tehát egy lezáruló misztérium kapuja. Azt pontosan láttuk, hogy Koppány felmenõinél végig ott találjuk a Tor és Tar neveket, ez egyértelmûen belsõ útjának ad egyfajta húzást. Ebbõl a vonulatból kiindulva felismerhetjük, hogy a Koppány névben a koponya is rejtõzik, hiszen tökéletes hangtani megfelelõi egymásnak. Itt érthetõ meg Koppány belsõ, titkos útja. Ahol Koppány alakja megjelenik a köztudatban, pontosan lehet érzékelni, hogy az emberek gondolataiban mindig jelen van valamilyen különleges belsõ titok, amit Koppányra vonatkoztatnak. Ugyanis az embereket soha egy pillanatra sem elégítette ki az a meghatározás, hogy Koppány pogány volt, mert érezzük, hogy nem a pogányságon van a hangsúly, hanem egy rendkívül lényeges, titokzatos vallásos úton, aminek Koppány, a 970-990-es évek között egyik letéteményese volt.
Milyen szertartás és vallásos út tartozik hozzá személyéhez, ehhez a koponyához? Amikor koponyáról beszélünk és észrevesszük, hogy nevében a koponya megjelenik, azt is lehet tudni, hogy az õ vallása, vállalása, és vallásos tevékenysége ezen az úton érhetõ tetten, de itt ezen az úton nem áll meg, mert neve elvezet a kupához, a kupa pedig a Kappához, a magyar koronázási szertartás egyik legszükségesebb használati eszközéhez, amit koronázandó uralkodónk fejére, a korona alá tesznek. Tehát egy szertartási vonulat jelent meg a leggyakrabban emlegetett képhármasságban: koponya, kupa, kappa. Azt, hogy a koponyából hogyan lesz kupa, mindenki tudhatja. A koponyából készült kupa olyan áldozati edény, ami éppen a hun népek vallásos kultuszában volt rendkívül jelentõs. A koponyából elkészített kupában véráldozatot mutattak be. De vajon a koponya ténylegesen játszott-e szerepet a honfoglalás-kori magyar õsvallásban?
A koponyára már eddig is sokkal jobban oda kellett volna figyelnünk. A koponya vallásos szertartásokhoz kötõdik népünk mûveltségében. Akik ismerik a koponya-varázs földön fellelhetõ központjait, azok tudhatják, hogy két nagy központja létezik a koponyalékelési szertartásnak, de ugyanakkor ezen szertartás, a trepanáció megjelenése a föld minden pontján fellelhetõ - Európa, Afrika, Ázsia -, csak összefüggõ leletekkel nem rendelkezünk.
A földön két olyan hely van, ahol folyamatában lehet tetten érni a koponya-vallást. Az egyik hely Peru, az Inka birodalomhoz kötõdik, itt tártak fel összegfüggõ leletanyagot. A kutatók azt gondolták, hogy Amerikában majd a primitív népeknél fogják fellelni ezen szertartás nyomait, de bármily különös, a fõ központok a magas kultúráknál jelennek meg.
A másik központ a Kárpát-medencében található, a bronzkortól egészen a Honfoglalásig. Az Árpád elõtti évszázadokban a koponyalékelés szertartásában nem lehet kimutatni folytonosságot, de a X. és XI. században a szertartás egy hatalmas lendületet kapott. Ez azt jelenti, hogy a szent Istváni térítés után még 100 esztendeig a legtöbb trepanált koponya a Kárpát-medencébõl származik.
Egy emberi fejet megnyitni csak vallásos szertartás útján lehet. Sem orvosi esettel, sem ködös babonás megoldással nem lehet magyarázatot találni arra, vajon miért nyitották meg az ember koponyacsontját. Vajon miért volt lényeges, hogy a fejtetõn, a homlok ívénél vagy hátul az öreglyuk környékén nyílást vágjanak a koponyán? És nagyon lényeges: a folyamat Szent Istvánnal nem állt meg. A római katolikus országokban viszont ennek a szertartásnak nyomát nem lehet találni. Nem lehet azt mondani, hogy ezek a leletek nem állnak összefüggõen a rendelkezésünkre. És ráadásul éppen a szkíta vonalon belül mutatható ki a szertartás legfontosabb ágazata. Nincs okunk szörnyülködni, mert ne felejtsük el, hogy majd eljutunk egy hegyre, melynek neve Golgota, Koponya-hegy, csak messzirõl kell elindulnunk, hogy ennek a vallástörténeti jelentõségét végre felismerjük.
A szkíta népek körében nagyon fontos szertartásos út volt, mert pl. a magyar nyelven keresztül a koponyából ennek a szertartásnak a legfontosabb állomásait is ki lehet bontani. Ez azt jelenti, hogyha egy valóban nemzeti jellegû szertartást mutattak be õseink, annak legfontosabb eseményeit anyanyelvünk rögzítette és megõrizte. És ilyen módon kell észrevennünk, hogy a koponyából a kaponya, vagyis ivócsésze felé tudunk továbblépni. Nagyon fontos az a szertartás, amit észre kell vennünk. Sok régész, akik avar írásokkal foglalkoztak, már az avarok körében is kimutatták a koponyával végzett áldozati szertartások nyomait, tehát úgy tûnik, hogy ez a szertartásos út nemcsak a Honfoglalással bejött magyarok útjához tartozik. Kerültek elõ olyan sírok, ahol az eltemetett harcosnak a fejét nem tették a sírba. Ez ugyan jelenthetné azt is, hogy a harcban elesett, levágták a fejét és aztán a harc zûrzavarában a fejet nem találták meg, így fej nélkül kellett eltemetni. Ezzel az elmélettel az a baj, hogy ehhez képest túl sok ilyen lelet van és itt figyelhetünk fel egy másik sajátosságra, hogy vannak olyan sírok is, ahol nagyon sok koponyát temettek el egyetlen elhunyt mellé. Érezhetjük, hogy ez halotti szertartás, és ha ezt a szertartást könyörtelen pontossággal akarjuk megnevezni, akkor csak koponya útként nevezhetjük, vagy egyszerûen a TOR kifejezést használhatjuk.
(Országunkban nemcsak abból állt régen a halotti tor, hogy az elhunyt emlékére ételeket és italokat fogyasztottak el.) A torból a torol felé mehetünk tovább, mely úton egy hihetetlen keménység és hatalmas erõ felszabadítása történik. Az avar koponya szertartási vonulat után érkezünk el a Honfoglalás idõszakába. Itt bukkan fel újra az a hatalmas koponyalékelési hullám, ami a föld különbözõ pontjain összefüggõen jelenik meg, (Peruban ez még a Kolumbusz elõtti idõket jelenti) folyamatos leletek bizonyítják ezt.
A Kárpát-medence, ahol a bronzkorszaktól kezdõdõen megfigyelhetõ ennek az áldozati szertartásnak megjelenése, pontosan kimutatható a kun idõkbõl, a szkíta és a hun korszakból megint folyamatosságot észlelhetünk. A Hun birodalom megszûnése után találunk egy két-évszázados rést, ahol nincs nyoma. Pontosabban elvétve van, s ekkor érkeznek meg Árpád hadai, és nem tudjuk milyen vallásos úthoz kell tartozni ahhoz, hogy a koponya-csontot megnyissák.
Ez azért hangsúlyozandó, mert egy jelentõs vonulata a honfoglalás-kori leletanyagnak. A honfoglalás korából ránk maradt síroknak hihetetlen nagy százalékára jellemzõ ez. Nem egyedi esetrõl van szó, nem szórványos jelenség, hanem egy nemzet vallásának útján jelennek meg ezek a koponyák. Ez azt jelenti, hogy meg kell keresnünk azokat a vallásos, szellemi okokat, melyekkel meg lehet magyarázni a koponya-lékelés szertartását, mert rendkívül lényegesnek és fontosnak tûnik.
Ha az életkort vizsgáljuk érdekes, hogy a legtöbb lékelt koponya a 25 és 30 éves férfiak és nõk körébõl származik. Tehát ez a korosztály, akiknek körében elvégezték ezt a bizonyos beavatási szertartást. A koponya trepanáció útja tehát a 25-30 éves korhoz kötõdik. Ez azért hangsúlyos, mert az emberi életen belül van egy 5 éves idõszak, amikor sûrûvé válnak ezek a leletek. Ebben a korban már végképp becsontosodunk, ez az az idõszak, amikor már nem lehet növekedést elõidézni, maga a csontozat is megkeményedik. Ez a lék a fejtetõt nyitja meg pont azon a területen, ahol a leglágyabb, amikor a gyermek meglátja a napvilágot. Tehát itt egy olyan állapotot akartak visszahozni, amit a csontosodás már elzár. Tudjuk, hogy a koponyavarrat a kutacsnál még nem forr össze a csecsemõknél, ott még valami nyitva van, és ha elgondolkozunk, hogy bármely vallás teológiájában mennyire fontos a gyermek szerepe, akkor érzékelhetõ, hogy bizony ez nagyon tudatos vallás volt. Nem arról van szó, hogy 1853-ban Vereben kiásott trepanált koponyának a megfejtésével próbálkoztat, tehát több, mint 100 éves az idevonatkozó kutatási anyagunk és magyarázatot kellett arra találni, hogy éppen a kutacs területén miért van egy 5 cm-es kerek lyuk és körülötte a csontsarjadás miért indul el, és egyáltalán hogyan élte túl a vitéz ezt a mûtétet. A 100 évvel ezelõtti orvostudomány nyitottságát tekintve sokkal tisztább és fejlettebb volt a mainál - megrökönyödve nézett szembe ezzel a ténnyel, ugyanis akkor még sem Európából, sem a világ más tájáról leletként nem álltak rendelkezésre hasonló lekelt koponyák. Az 100 esztendõvel ezelõtt élt orvosok eltûnõdtek és kénytelenek voltak leírni, hogy a 19. századhoz mért orvosi technikával ezt a mûtétet nem lehetne elvégezni. Ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy egy vallásos szertartással állunk szembe, hanem egy orvosi bravúrral is szembesülnünk kell.
Innentõl kezdve mindenféle hipotézis keletkezett. Az elsõ: a koponya tulajdonosa vitéz volt, aki csatákban forgolódott, fejbe vágták egy nagy karddal, behasadt a feje, jött a jól képzett táltos orvos, megtisztította a sebet, szépen körbevágták, odatettek egy kis ezüst lemezt, és küldték a vitézt a következõ csatába. Lehet, hogy volt ilyen eset is, de amikor nõknél vagy gyerekeknél látunk megnyitott koponyát, akkor tisztán érezhetjük, hogy itt nem sérülésekbõl eredõ mûtétekkel állunk szemben. Csakis egy fontos vallásos útról beszélhetünk, egy olyanfajta gondolatot lehet tetten érni, amikor az ember a saját életében haladva megpróbál egy bezárt kaput kinyitni. Ez a bezárt kapu pedig bennünk van, tehát itt, ebben az esetben az ember életében tapasztalható becsontosodást és rögzülést kellett áttörni. Nyilvánvaló, hogy itt a cél szentesíti az eszközt, mert nem mindenkin végezték el a koponya lékelésének szertartását, de az is érzékelhetõ, hogy akin elvégezték, az az illetõ egy áldozatot vállalt magára, hiszen megpróbált visszajutni egy olyan idõbeni korszakba, amikor még olyan csontozattal rendelkezett, hogy a kutacs, a felsõ nyílás még nem záródott be, nyitva volt a másik világra. És ha megnézzük, hogy a magyar hagyomány a gyermekekrõl mit vall, akkor a legegyszerûbb mondás juthat eszünkbe: A kisgyermek Isten tenyerén él. Tehát a gyermek van azon a szinten, amikor még állandó kapcsolatot tart fenn azzal a világgal, amibõl ideérkezett. Ennek pedig testi sajátossága, hogy még nem csontosodott meg, a koponya varratok még nem forrtak össze, és a koponya boltozat még nem keményedett meg.
A régi, nagy kultúrnépek vallásaiban, és ez tulajdonképpen földrésztõl és kultúrától független õsképnek tekintendõ, beszélnek egy embertípusról, és ezt az embertípust a puha csontú embernek nevezik, akik rugalmas - nem törékeny - csontozattal rendelkeztek.
A táltos beavatás egyik legnagyobb tétje, hogy van-e az illetõnek fölösleges csontja, és ezt úgy keresik meg, hogy a meglévõ csontozatot darabokra törik, mert nem erre van szükség. Ez az átlagember éltetõ váza, de itt valami többrõl van szó. A gyermeki állapot - bármily különös - a koponyalékelési szertartásban az egyik kulcs. Gondoljunk az evangélium részletére, amikor az összegyûlt emberek elé állítanak egy kisgyermeket, és Jézus azt mondja: ha ilyenné nem teszitek magatokat, nem mehettek be a mennyeknek országába. Sajnos a mai biblia-kutatás ezt úgy értelmezi, hogy olyan aranyosnak, gyámoltalannak, elesettnek és ártatlannak kell lenni - de Jézus nem errõl beszélt, hanem arról hogy azzal a hatalmas erõvel kell rendelkeznünk, amivel egy kisgyermek rendelkezik. Az ártatlanság még nem erény, viszont egy gyermekben van meg az a hatalmas nagy erõ, amit növekedési, mozgási erõnek lehetne nevezni, ami éppen 25 és 30 éves kor között már végképp eltûnik az emberbõl.
Ezt az idõpontot a hagyomány az emberi élet útja felének nevezi, ezt nevezik krisztusi kor-nak, ekkor kell felmenni a Koponyák-hegyére és megmutatni, hogy mit tudunk a világnak adni. Ebben az idõszakban lékelik a koponyákat, tehát ez a szertartás személyre szabott, személyes életidõhöz kötõdik.
Eddigi vizsgálataink alapján úgy tûnik, hogy életbevágóan szükség volt a koponya megnyitására. Olyan törzsi népeknél, ahol a mai napig fennmaradt ez a szertartás, lehet érezni, hogy most már az európai kíváncsiskodók kedvéért, titokzatosságot is játszanak, és talán divatba is próbálják hozni, tudomásul kell venni, hogy igazi magyarázatot a kutatók, - az ezeknél a törzseknél végzett kutatások alapján - nem kaptak. Nem volt válasz, tehát nem tudjuk, miért.
Egyet viszont tudunk: nem minden mûtét sikerült, és ettõl függetlenül mindenki örömmel jelentkezett és vállalta, hogy megnyissák a koponyáját.
Ha megnyitunk egy emberi koponyát, annak az a sajátossága, hogy már nincs arculata, az Ember koponyája lesz. Tehát biztos, hogyha én a személyes életemben megnyitok egy olyan csontozatot, amit az õseimtõl örököltem, akkor ezt az utat az õseim érdekében, és az elkövetkezendõ emberek életének érdekében fogom majd bejárni, tehát a tét hatalmas, és az illetõ vállalja azt is, hogy esetleg az életét veszíti ezen az út kezdetén.
Visszatérve a Honfoglalás-kori és a Szent István király utáni évszázad leletanyagához, az egyik legfontosabb észrevétel, hogy 25-30 év körüli, fõként férfiak, kevesebb számban nõk, még kevesebb számban gyermekek között lehet megtalálni. Számunkra az a lényeges, hogy vitézeknek miért nyitották meg a koponya-boltozatát. Koppányról azt mondták, vitéz volt és hatalmas, ha pedig vallását kezdjük elemezni, akkor a koponya-vallásnál vagyunk. A latin nyelvû krónikákban ennek a vitéznek a váltó párja adott esetben Koppányra vonatkoztatva a bátorság. Észrevehetõen nagyon egyszerûnek és iskolásnak tûnnek ezek a nyelvi adatok, de fontosak és pontosak annak, aki tudja, hogy mi a koponya-vallás. A leletek bizonyítják, hogy még Szent István után 100 év múlva is végeztek ilyen beavatkozásokat. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert Minden Árpád-házi fejedelem, vezér, király, herceg, egy személyben papi küldetést is betöltött, ha pedig valaki vezér és fejedelem volt, az azt jelenti, hogy fõpap is volt, tehát vallásos szertartásokat is bemutatott, illetve a bemutatott szertartásokról tudomása volt.
Ha tudjuk, hogy mi a koponya, és milyen út tartozik hozzá, akkor érthetõ, hogy Koppányról azt mondják: bátor és vitéz volt. De azt, hogy bátor, az ember egy férfiról feltételezi, fõleg a kardforgató idõkbõl. Azért hangsúlyos, hogy Koppány bátor, mert a koponya-lékelés szertartásának egyik legfontosabb erénye a bátorság felszabadításában mutatkozik meg. Vannak szép, népi vallásosság körébe tartozó szövegeink, vagy ha valaki elõszedi a népballadákat, magyar népdalokat, akkor általában találkozik egy különös helyszínnel. Errõl a helyszínrõl Végvári József, Debrecenben élõ nyelvész írt egy csodálatos könyvet is. Ebben a könyvben egy balladát dolgoz fel. A balladában, amit elemezni kezd, van egy helyszín, amit koponya csárdának neveznek. Kimutatja, hogy a magyar nyelvben a koponya egyik hangalaki megfelelõje a kápolna, amit nyelvi úton bizonyít, de aki nem elégszik meg a nyelvi megfelelésekkel, annak idéz ballada variánsokat is. A betyár ballada, ami úgy kezdõdik, hogy Nem messze van ide Kismargita..., errõl a helyszínrõl a koponya csárdához jutunk, a csárdát víz vonja körbe, és bent a betyár búsul.
A következõ, Veres Jóska balladája, amiben a fõszerepet szintén egy koponya játssza. Ebben a koponyában belül vagyunk, és nem derül ki, hogy ez az én koponyám, vagy egy épített csárda, amiben a betyár iszik. A balladából megtudjuk, hogy ebben a koponyában 7 hajnalon keresztül inni, utána 7 nappalon keresztül táncolni kell. Megjelenik az ivás hajnalban, ami egy áldozati szertartás. Az áldozati ivóedény neve kaponya, ebbõl vért isznak. A hajnal egy napon belül a nap születésének idõszaka, tehát szakrális idõpontról és nem mulatozásról van szó. Ha tudjuk, hogy az italáldozat az égbolton az esthajnalcsillaghoz tartozik, akkor érezhetõ, hogy ez csillag-vallás.
A hajnalból nappalra fordít a ballada: aki 7 nappal nem táncol... Mi a tánc, mikor szoktak táncolni a templomban (ha koponya kápolna)? Erdélyben a mai napig táncolnak, pl. halotti tor idején. Ez a koponya-szertartás útja, s egy félelmetes út, mert végig Koppányról beszélünk, mert õ a koponya-vallás útján, áldozati úton járt, és az õ szertartásos útját konkretizálni lehet.
Miért játszik épp a pásztor-mûveltségben oly hatalmas szerepet a koponya, az emberfõ, akár csárda formájában, akár egyszerûen oltáron lebegõ alakzatban?
Itt van egy vallás elõttünk, ezt nem kell behozni vagy származtatni valahonnan. Ez a magyarság vallása, és ha ennek a vallásnak az Ember koponyája az egyik fõ tétele, akkor ez az Emberiség vallása, tehát itt kezdõdik ez emberré válás.
Az elsõ Ember koponyájából nyílik majd meg a keresztfa. De ez nemcsak szép gondolat, mert a szép gondolat, ha nincs hozzá erõ, akkor csak irodalom marad. Lehet érzékelni, hogy a koponya-szertartás ital-áldozat útján indul el, és az Esthajnalcsillagról van szó, mert estébõl ébren vagyok- hajnalban áldozatot mutatok be. Persze a mai ember, aki még nem mutatott be hajnalban áldozatot, nem tudja, hogy pont hajnalban az égbolton ragyogni szokott egy csillag, amikor a hajnali arculatát lehet látni, és itt lépünk be ebbe a szertartási útba, melyen késõbb majd a Golgotáról, a Koponyák-hegyérõl lesz szó, és Jézus Krisztus útján keresztül próbáljuk visszaigazolni az elmondottakat, maga a Megváltó az, aki egyetlen csillaggal azonosítja magát az égbolton: Én vagyok ama fényes, felkelõ hajnali csillag. Ehhez azonban fel kell kelni hajnalban, hogy lássuk azt a fényes felkelõ hajnali csillagot, és ekkor kell ital-áldozatot bemutatni:
A ballada folytatódik: jön egy pogány fordulat - aki 7 nap nem táncol.
A tánc egy szakrális rítuson alapuló mozgási rendszer. Akármilyen táncot akárki nem járhatott. Észre kell venni, hogy az ún. Szent Istváni térítés után, amikor elindult az ellenreformáció, akkor kezdték - és ez már tényleg a római katolikus térítés következménye - a templomban a táncot irtani. És láthatjuk, jönnek sorra a rendeletek. Miért, addig lehetett táncolni a templomban? Milyen tánc lehetett az?
Ha egy kicsit kitekintünk, akkor lépten-nyomon a régi nagy kultúrák vallásaiban találkozunk azzal az istenséggel, aki a tánc felügyelõje. Megörökítették az aztékok és megörökítették Indiában is, ahol a pusztítás és az újjáteremtés istensége maga a tánc ura, Síva. Amikor errõl a kozmikus táncról van szó, akkor mindenki tudja, hogy ez a tánc a szférák zenéjére való ritmusos mozgást jelenti.
Aztán jön a következõ kép a balladában: aki 7 bárányt nem evett meg.
Most már ha nem vesszük észre, hogy a Bárány húsából élünk és ez magához a koponyához kötött szertartás, s a következõ mondatokban kiderül, hogy az illetõ, akirõl szó van, mélyen alszik, nincs magánál.
Mert aki 7 éjjel nem rejtõzött el és 7 éjjel nem aludt, s aki 77 éjjelig nem folytatja ezt a révülést, annak a szívében nem jelenik meg 7 ember bátorsága. Tehát koponya csárdában, vagy a koponyában vagyunk és kiderül, hogy az egész szertartás lényege a 7 ember erejében megmutatkozó bátorság. Ezt mondják el Koppányról, a koponyáról, aki bátor volt és hatalmas. Van egy olyan koponya-szertartás, ami a férfi, a vitézi ember útja, melyen a férfinak szívébe 7 ember bátorságát kell megszerezni, és közben végig a révülés útján jár.
Az Árpád-kori nevek vagy trón-nevek, vagy beszélõ nevek, tehát Koppány neve nagyon fontos mondanivalót rejt. Ebben a világban, éppen a névben jelenik meg a viselõjével szervesen azonosan az, amit a viselõje képvisel. Tehát ha nem járjuk végig ezt a koponya történetet, akkor nem lesz tisztán érthetõ, hogy Koppány szenvedéstörténete miért éppen a Koponya-hegyre vezet majd vissza bennünket. És ha ez a szent Istváni fordulat lényege, ami nem abban mutatkozik meg, hogy jön néhány nyugati szerzetes, akiknek kezében van egy Ószövetségi könyv és a Kárpát-medence lakosságát megtanítják a kereszténységre. Nem ettõl fordulat a szent Istváni fordulat, hanem attól, hogy a szertartás-renden belül áll be változás. Ez a szertartás-rend pedig egészen Álmos fejedelemtõl Koppány vezérig egy azonos ívet mutat. Ki lehet mutatni azt, hogy a vallásos életben nincs változás, viszont Koppány vezér és Szent István között történik valami, és innentõl ez a nagy kérdés!
Ha a saját honfoglalás-kori mûveltségünk leletanyagával nem szembesülünk, akkor bárki azt mondhat nekünk, amit akar. Ezek vallásos emlékek nem az Uralból, nem Indiából, hanem a Kárpát-medencébõl származnak, és a honfoglalás-kori leletanyaghoz tartoznak. Foglalkozni kell azzal, hogy Koppány útján mit jelent a koponya, és a koponya-szertartás. Nincs olyan vallásos megállapításunk, vagy hivatkozási alapunk, amivel indokolni lehetne a fejtetõ megnyitását. És innentõl kezdve az a feladatunk, hogy próbáljunk ennek utánajárni. Az a legfontosabb dolog, hogy megértsük mi történt ezer esztendõvel ezelõtt, amikor Koppány vezért megvádolták egy vallásos gyakorlat megdöntésével.
A lékelt koponyák elõfordulnak gazdag és szegény sírokban is, ez pedig azt jelenti, hogy társadalmi helyzettõl függetlenül, a magyarság minden rétegében jelen volt ez a szertartás, ráadásul egy érdekes leletanyaggal is rendelkezünk. Egy nõi sírból, Bashalomról került elõ, egy lovas, nõi temetkezés mellékleteként egy trepanáló kés. Nyilvánvaló módon ez a kés nem azért került oda, hogy az illetõ mellé odategyék bizonyítandó a személyi azonosságát vagy cégérjelzését, hogy õ volt a trepanáló, hanem itt ténylegesen egy olyan értékrõl és tudásról van szó, amit ebbõl a világból a túlsó világba is átvittek elõdeink, mert a halott mellé csak az értékeit tették. Ezek az értékek pedig nem merültek ki a különféle személyes tulajdonságok megjelölésében.
Tehát nagyon lényeges ez a jelenség, és hogy ma nem tudunk róla sokat, az annak is köszönhetõ, mert ez ténylegesen kiveszett a gyakorlatból és nem öröklõdött tovább, tehát egy kihalt vallásos ágazattal kell számolnunk. Ez azonban nem azért halt ki, mert eltiltották. Gondoljunk arra, mikor elindult Szent Istvánnal a Szent Korona misztériuma, vagyis a vallása, akkor a középkorban úgy tartották, hogy mindenki a Szent Koronában üdvözül. Ez alapvetõ kultúrtörténeti tény.
Amikor III. András királyunk koronázását meg akarták akadályozni, onnan értesültünk errõl, hogy egy oklevélben András elmondja, hogy bizonyos megátalkodott gonosztevõk meg akarták akadályozni koronázásunkat. Ez tehát nem III. Andrásnak volt személyesen baj, hanem ezzel a nemzet elõl az üdvözülés lehetõségét is elzárták. A Szent Koronát élõ Krisztusnak nevezik mind a mai napig. A Szent Korona felsõ részén, a keresztpánton olyan szentekkel találkozunk, akik kapuban állnak. Tehát innentõl kezdve nem kell a koponyákon kaput nyitni, mert a Szent Korona üdvözülési rendje szerint nyitva vannak az egek kapui.
A szertartásnak van még egy nagyon érdekes vonulata, a jelképes trepanációk. Ez azt jelenti, hogy nemcsak léket ütnek, hanem számtalan olyan véset és karcolat van a koponyán, ami úgy keletkezett, hogy csak a fejbort vágták fel és az alatta levõ csontrétegbe véstek bele jelet, szimbólumot. Ez a kétféle szertartás mutatható ki, az egyik a látványos, amikor van egy lyuk a koponya tetején, a másik, ami nem látszik, vannak apró hegek, amelyek a csontozaton vannak rajta. A jelképes trepanációból ezerszámra maradtak fenn leletek. Mit jelenthet ez a jel bevésés? Lehet érzékelni, hogy itt azonosították az embereket egy jellel. Árpád egyik fiát úgy hívták, hogy Jelek - beszélõ név. Van egy Tor-ágazat, ami egyértelmûen a koponyában végzõdik - Koppány, és a másik ágban ott van Jelek. Van egy fejedelmünk, akinek neve Falicsi, róla bizánci forrás, Bíborban született Konstantin emlékezik meg, valójában nem tudjuk hogyan hangzott a neve, valószínû nem úgy, hogy Falicsi és nem úgy, hogy Fajsz. Ami megmaradt ebbõl a névbõl F L S, az F egyik váltója a P, és máris megjelenik elõttünk a P L S, Pilis, és hol van a Pilis, a koponyán, és ez a sokfajta tudás Koppányban világlik fel utoljára. A Turul nemzetségben õrzött beavatási titkos tudás utolsó nagy letéteményese Koppány. Benne õrzõdik és rögzül mindaz, amit errõl tudnunk kell.
Jelenünkben pedig az emberiség fennmaradása a tét. Akkor, amikor elérkeztünk a génmanipuláció idejébe, válik kérdéssé, hogy milyen egy ember koponyája, mert mostanság az ember meghamisítása vette kezdetét.
Éppen ma jelentette az egyik tudományos híradás, hogy megtalálták azt a gént, ami a nõkben az anyaság ösztönének kódját õrzi. Ezt a gént a férfiban találták meg. Gondoljunk a szentírásra, mibõl vétetett a nõ? Bármily különös, az anyai ösztön a férfi genetikai kódállományában van elrejtve. Ha ehhez hozzányúlnak, ezt szétbombázzák, holnap már sem férfi, sem no nem lesz majd. Lesz helyettünk hímnemû és nõnemû állat, mert nem fogja tudni azt, hogy mire született a világra, és nem fogja tudni, hogy az utódokat hogyan kell gondozni. Most minden erõ arra irányul, hogy az embert, az emberiséget manipulálják, és a manipuláción keresztül eltüntessék. Ez nagyon sokáig csak egyfajta degenerációban mutatkozik meg. Csak meg kell nézni ma egy katonai sorozó bizottság elé járuló ifjúságot. Itt élünk és húsbavágó kérdésekrõl van szó, és ha a saját kultúránk, mûveltségünk üzenetét nem értjük meg, akkor mit akarunk ebben a világban tovább örökíteni? Akkor nincs mit tovább örökítenünk. Mi az, ami továbbmegy belõlünk ebbõl a mûveltségbõl?
Éppen ezért kell odafigyelni, hogy Koppány vezér halálának ezer éves évfordulója volt 1998-ban. Koppány nem azért fontos, mert õ állt Szent Istvánnal szemben, és nem azért, mert õ volt a puszták vezére - sajnos hallani lehet ilyen sületlen kifejezéseket - Somogyban sosem volt puszta. Kupa várának északi határait a Balaton mosta még a múlt században is. Kicsit odébb pedig lankás hegyeket lehet látni.
Észre kell vennünk, hogy már elkészítették nekünk a kis ketreceket: Szent István, a római katolikus, a jövõ embere, Koppány pedig az a szerencsétlen, maradi, pusztai lázadó. Észre kell vennünk, ha bármelyik ketrecbe belemegyünk, végünk van. Nyilvánvaló az is, hogy Koppány és Szent István között ellentétek voltak. Az emberi vonulatban ténylegesen egy vérdráma mutatható ki, mert a fõ vád Koppány ellen: vérfertõzõ házasságban akarja Saroltot. A kupa-koponyából vért szoktak inni, ráadásul a koponya egyfajta tudás záloga. De ha emberségrõl példát akarunk venni, akkor Koppányt a koponyán keresztül kell megértenünk. Õ nem azért volt nagy ember, mert most a lázadás mintaképe, hanem azért volt nagy, mert az embersége maradandó. Olyan, mint a koponyánk, ha meg is halunk lehet tudni róla, hogy nem állatok, hanem emberek voltunk, mert maradt valami. A személyes öltözet lehullik, de megmarad az a nagy titok, amivel a középkori festészetben és templomépítészetben gyakran szembesítenek. Vannak Magyarországon olyan templombejáratok, kapuk, melyek koponyában végzõdnek. Ez pedig a koponya-kapu és nem a koponya-szertartás. Ez nem misztifikáció, mert ha a Kárpát-medencében egy kapu fölé koponya kerül, az jelent valamit, egy bejáratot, a halál kapuját jelenti, amikor az ember belép a templomba. Az a jelentése számunkra, hogyha alapszinten nem válok Emberré, akkor ne menjek be a templomba, ha nem õrzöm magamban azt, ami emberré nemesít.
Nagyon oda kell figyelni a koponya-szertartásra, mert ezek a szertartások mágikus, óvó célzatú szertartások voltak, és éppen az embernek emberi tulajdonságait védelmezték. Ott pecsételték meg azokat a koponyákat ezekkel a jelekkel és vésetekkel, ahol leginkább önmagunk vagyunk. És leginkább önmagunk a fejünkben vagyunk.
De mi lesz a szellemiséggel? A lélekkel nincs gondunk, a lélek, tudjuk a nyak és a derék közötti részen helyezkedik el, onnan hozza az üzeneteket felénk, és ha butaságot csinálunk, azért szorul el a torkunk. S amikor elszorul a torkunk, szennyezõdik az észjárásunk, és ha túlszennyezõdik, akkor elbutulunk és becsontosodunk, s akkor vágnak egy lyukat a fejünkbe. Mindez persze jelképes, de ez az a szintje a magyar mûveltségnek, ami ténylegesen arról a vallásról beszél, amirõl azt mondják, az Emberfiának vallása, az elsõ Ember vallása. Az elsõ Emberbõl a koponya marad meg, ezért vállalja a Fiú, hogy a Koponyák-hegyére megy. Tehát kötõdik ez a minõség. Amikor az ember teremtése folyik és alakítják a formáját, akkor a koponya készül el elõször, mert a teremtés a szellemi szférából, a lelki szférán át az anyagi szféráig jut el. Amikor megmaradt a koponya - és Koppánynál ez nagyon hangsúlyos, hiszen halálakor a koponyája hullik le, - abban van az üzenet, ami elsõsorban egy észjárásra, egy mentalitásra vonatkozik. Ezt pedig most manipulálják azért, hogy ne tudjuk, hogy mi indul Szent Istvánnal és soha ne tudjuk meg, mi az, aminek meg kell maradnia Koppányból. Annak kell megmaradnia, ami a koponyában lakik, a szellemiségnek, ez pedig illékony, képlékeny, láthatatlan. Egy létfontosságú tudást jelent, de ez a tudás már nem jelenik meg a lelki cselekvés szintjén direktben, a testi síkon pedig észre sem vehetõ. Ezért nehéz a Koppány-kérdést megérteni.
Térjünk vissza a jelképes trepanációkra és bevésésekre. Majdnem minden egyes vitéznek, harcosnak és nõnek jelképesen trepanálták a koponyáját. Vajon az archaikus népi imádságokban miért mondták azt, hogy valami le van pecsételve?
Szent igével igézi,
Arany gyûrûvel pecsétli.
Ezt magára Jézusra vonatkoztatják. Olyan kereszténység, ahol a szent igével való igézést még érthetjük, mert kezdetben vala az Ige, és az Emberfia arról volt nevezetes, hogy beszélt és hirdette az Igét. Azt is tudjuk, hogy az Igével teremtették a világot, de vajon miért kell az arany gyûrûvel valamit lepecsételni, és hol pecsételnek le minket? Mert ez a magyarság igazi imarendje, az elsõ archaikus imákat pedig Erdélyi Zsuzsanna éppen Koppány földjérõl gyûjtötte.
Ezek a vésések egy meghatározott alakzatban mutatkoznak. Vagy kör alakúak, mintha egy kör alakú köves gyûrûvel nyomtak volna a koponyára valamit, vagy tojásdad alakúak. Ez egy keresztelési szertartás, az igazi név került ide. Hol hordják azok majd az igazi nevüket, akik megérik azt a bizonyos idõszakot? A homlokukon vannak megpecsételve. Itt ténylegesen az igazi kereszténység nyomvonalán haladunk, ráadásul a néphagyomány a legkövetkezetesebb határozottsággal kimondja, hogy a nevet az újszülött azután kapja meg, hogy a koponyába hét rovásjelet bevésték.
A népmesei hagyományban például egy keresztelõ szertartás kezdõdik, amikor megszületik a várva várt hõs, aki mindig a Fiú. Minden magyar népmesében az Atya az örök király, maga a Teremtõ a Fényhon, a Fényország királya és küldi el a fiait, mert a Fiú szenvedése nem ér véget. A teremtés és a megváltás állandóan úton van a saját vonatkozási rendszerében.
Például az egyik népmesében, ami Karcsáról származik, pontosan elmondják, hogy milyen szertartás történik a kisfiúval. A király fiának bölcsõjét körülállják a jósok, a tudósok, a táltosok és tanakodnak, hogy mi legyen a gyermek neve. Odalép a bölcsõhöz a legidõsebb táltos, és egy késsel a fiú koponyájába írja a nevét. Hét rovást vés a koponyára, és azt mondja, ezt a fiút mostantól Csillagok irányítójának, világ kormányzójának kell nevezni, ez az õ neve. Tehát ez valóban keresztelõ szertartás. A titkos jel, amit az ember tényleg csak a fejében, a szellemiségében visel, az utolsó azonosító jel, hogy kik és mik vagyunk.
A koponya szertartása egyfelõl egy lékelési mûveletbõl áll, sokszor azon a részen, ami alatt éppen a tobozmirigy található. Tudjuk, hogy ez az egyik legtitokzatosabb szervünk, de például az indiai hagyomány ezt a koponya tetõn található részt, amit egy dudorral jelölnek, Brahma istenség kapujának nevezi és ha ezt megnyitják, akkor a kultúrtörténeti párhuzamok alapján lehet tudni, hogy ez az a pont, ahol az ember közvetlenül a Teremtõ irányába tud kiszállni. Maga a Teremtõ a cél, ez a Teremtõ kapuja, ha megnyitjuk ezt a területet, akkor egy olyan kaput nyitunk meg, ami által az állandóan végbemenõ teremtés folyamatába bekapcsolódunk.
Ha a mag népe ezt a Teremtõi energiát ismeri, mert tudjuk, hol lakik a Teremtõ, követni is tudjuk ezt az utat, amely egyetlen irányba húz bennünket.
Ez az út abban a pillanatban, ahogy felfedezzük, hogy itt a koponyának szerepe van, továbbmegy az õsvallás útján, ami nem áll meg Szent Istvánnál, mert ez az út hozzátartozik az úgynevezett fejbenézési jelenethez. Az Árpád- és Anjou-kori templomokban, ahol Szent László király életútját megörökítik, az egyik legfontosabb állomás a fejbenézés jelenete.
Vallásunkban és kultúránkban alapvetõ tételként jelenik meg a fejbenézés. Ez az a pillanat, amikor a leány vagy asszony a hõs fölébe hajol és belenéz a fejébe.
Sajnos a néprajzkutatás és történészeink úgy oldották meg ezt a kérdést, hogy itt tetvészkedésrõl van szó. De mondják meg, hogy egy tetvészkedést, miért Szent Lászlóval és Szûz Máriával ábrázolnak, és ezek a képek miért templomok falain láthatók?
A kutatásban eljutnak egy darabig, hogy milyen õsi ez a jelenettípus, egészen Ázsiáig, és az emberiség eszmélésének hajnaláig egy bizonyos kultúrában vissza lehet követni. A fejbenézés akkor válik valósággá, ha lyuk van a fejemen, és valaki belenéz.
Kép: Székelyderzsrõl származó falfestmény.
Itt Szent László párharcát örökítik meg a kunnal, aki elrabolt egy lányt. Bizonyos elemek, melyek a történet teljes füzérében megvannak, itt kimaradnak, de nem maradhat el a fejbenézés. Ha elõzmények és utólagos állomáshelyek le is maradhatnak, a párharc és a fejbenézés soha nem maradhat le. Hol van az a katolikus vallás, ahol lovagi párviadal, majd a fejbenézés kerül a keresztény liturgia részeként a templomba? A székelyderzsi jelenet azért nagyon tanulságos, mert itt lehet látni, hogy a fejbenézés nem tetvészkedés, hanem tényleg belenéz a vitéz fejébe az a nõ, akit kiszabadított, és amikor a vitéz fölé emelkedik, kiderül, hogy abban a kislányban az örök Szûz Máriát szabadították ki. A vitéz pedig az ölébe hajtja a fejét, s a fejbenézéssel egy örvénylõ mozgás indul el.
Ha pedig a lány tényleg Boldogasszony, akkor az ölén keresztül a hõs a saját teremtése pillanatába tud visszautazni, vagyis addig a pillanatig, amikor az univerzumban való léte elindult. Ezt reinkarnációnak nevezik, visszamegy oda, az Örök Anya ölébe, s így magának a világmindenségnek születése forrásáig jut vissza. Ez persze nem olyan dolog, mint mikor az ember fáradtan egy kedves lány ölébe hajtja a fejét, s kap egy kis simogatást.
Ha megnézzük Szent László arcát, lehet látni, hogy itt szenvedésrõl van szó, mert ha visszamegyünk létezésünk kezdetéig, és a fejünkön támadt lyukon keresztül valaki így néz be, egészen biztos, hogy valamit keres ott. Van ott valami, amirõl a hõs nem is tud, mert nem az életében felfakadt tulajdonságok megtalálását kell megcélozni, hanem ahogyan a nemzetségek világában adták tovább a tudást, a tapasztalatot, s a bajt és az átkot is hetedíziglen. Tehát hetedíziglen tartott, ha valamelyik õsünk elkövetett egy bûnt, az 7 generáción keresztül tudott kitisztulni.
Ha valaki állatokat tenyészt, az tudja, hogy amíg a faj esetleg egy rossz keveredés után kitisztul, az 7 generáción keresztül tart. Erre mondják, hogy az apa eszi az egrest, és a fia foga vásik belé. És sajnos itt tart ma a nemzetünk, mert az apák gyûjtögettek és harácsoltak, és a fiúk most nem tudják, hogy hogyan kellene boldogulni.
Tudnunk kell, hogy a Kárpát-medencében az Árpád-, és az Anjou-korban királyi jóváhagyás nélkül templomot nemcsak építeni, de még kimeszelni sem lehetett. Tehát ezek nem eldugott jelenetek, ahol a pogányság tovább élt, hanem Árpád- és Anjou-kori királyi program.
Figyeljük a fejbenézés jelenetét: a hõs fölébe hajol a kiszabadított leányzó és matat. A matatás fontos, mert ez a mozdulat ténylegesen olyan szellemi befolyást jelent, ami a latin nyelvben a manipuláción keresztül az észjárás szóra vezethetõ vissza. Széthúzza a haját, a haj megint lényeges és fontos a hõs számára, mert ha levágják, akkor elgyengül, nincs ereje. Ha egy középkori mûvész valahogyan jelezni akarja az észjárást, akkor azt a hajjal jelzik, - ha csavaros, akkor göndörödik a fürt - mert a jelképes vallásos mûvészetben a haj a szellemiség kisugárzását jeleníti meg.
Ebben a sugárzásban keresgél Szûz Mária, de ez csak a felületi sugárzás, viszont ha válogat és széthúz, ez azt jelenti, hogy egyre mélyebb rétegekbe hatol be. Végül elérkezik arra a pontra, ahol már úgy válik szét a haj, hogy csak egy lyukat látunk a koponyán, itt a képen Szent László fejében van egy lyuk - ezt még a restauráció sem tudta eltüntetni - és ez a kicsiny nõ ezzel az eszelõs tekintettel - mert õ az eszünkbe les bele - ezen a lyukon keresztül néz le. Ahhoz viszont, hogy õ belenézzen, Szent Lászlónak be kell csuknia a szemét.
Ez a pillanat maradt meg a balladakincsünkben is, mikor Ajgó Márton, egy rafinált ember elcsábítja Molnár Annát, az 5 gyermekes családanyát. Elcsábítani valakit nagyon könnyû, de megtartani már sokkal nehezebb. Addig hívta, addig csalogatta, amíg arra a nagy hosszú útra elment vele, pedig mondja szegény Molnár Anna: ne hívj, ne csalogass, mert van nekem hites uram, és van karon ülõ kicsiny gyermekem. Ha az õ neve Molnár Anna, akkor lehet érezni, hogy itt egy Szent Annaság passió története veszi kezdetét.
Nemcsak a krisztusi sors van jelen állandóan a világban, hanem a Nagy Anyaság is, Nagyboldogasszony, akinek Szent Anna a bibliai megfelelõje, és a Kisboldogasszony is folyton jelen van, akinek Szûz Mária a megfelelõje.
Itt hiába magasodik a kicsi leány a hatalmas Szent László fölé, ebben a minõségben Szent László tényleg Szûz Máriát szabadította ki, õ Kisboldogasszony.
A balladában elmennek a rengeteg erdõbe, hosszú útra, azt pedig akkor szokták hangsúlyozni, amikor ebbõl a világból a túlvilágra megy át valaki. Amikor arról van szó, hogy meg kell halnunk, ha vannak körülöttünk álló emberek, azt fogják mondani, készülj a hosszú útra.
Így történt Könyves Kálmán királlyal is, amikor Ottmár István a fülén keresztül megnézte, hogy mi van Kálmán fejében - ez megint egy sajátos fejbenézés - azt mondta: Király készülj a hosszú útra! És a király pontosan tudta, hogy a hosszú út a magyar néphagyományban a halált jelenti, erre pedig fel kell készülni.
A balladában Ajgó Márton erre a hosszú útra viszi el Molnár Annát. Viszi a rengetegbe, és egy fa árnyékában megpihennek, s ekkor történik egy fontos jelenet, azt mondja Ajgó Márton: Molnár Anna, drága kincsem, egy kicsit nézz a fejembe! Ajgó Márton belehajtja Molnár Anna ölébe a fejét és abban a pillanatban elalszik, vagyis révülésbe kerül.
Vajon miért jó egy férfinak, hogy egy leány belenézzen a fejébe?
A fejbenézés tehát fontos dolog, a fejrõl van szó, a nézés pedig látást jelent. A Nõ belelát a férfi fejébe, ez pedig azt jelenti, hogy innentõl kezdve nincs a férfinak titka, fõleg, ha Szûz Mária néz bele a fejébe.
A kép jelenetén Szent László majdnem mindig elalszik, tehát a fejbenézés, a rengeteg hosszú út, egy révülés, egy hosszú álom, és ebbe az álomba néz bele Szûz Mária, vagyis elhagytuk a felszínt, az ébrenléti világot, és megyünk afelé a tartomány felé, ahol éjszaka szoktunk tartózkodni. Ez az az idõszak, amikor alvás közben álmodunk, de milyen tehetetlen alvás közben az ember, mennyire nem tudjuk azt, hogy miért álmodjuk azokat az álomképeket, és ezeket a képeket nézi meg Szûz Mária, sõt még tovább tekint. Ez jelenti a nagy fájdalmat a hõsnek, mert a Teremtõ elérése a cél. Mert így akkor tartja az ember a kezével a fejét, amikor fáj a foga, vagy a füle.
Amikor Szent István eltemeti Imre herceget, a Képes Krónika miniatúrájában István ott áll Imre holtteste mellett és úgy fejezi ki fájdalmát, hogy ugyanígy tartja a kezét.
Ez a nagy fájdalom ideje, egy veszedelmes pillanat. Ezért nagyon nehéz meghatározni azt, hogy mit jelent a koponya-lékelés és mit jelent a fejbenézés, mert ez azon a szinten telítõdik tartalommal, amikor a férfi a nõben Szûz Máriát szabadítja meg.
Az Anjou legendáriumból a fejbenézés fokozatait lehet nyomon követni. A fej tehát a kupa, a kupa pedig a koponya. Ha a koponyából ömlik a vér, akkor a kupából ömlik, és ha egy vezérnek Kupa a neve, és az õ bûne a vérfertõzõ házasság, akkor a vér útját nyomon kell követni, mert ez a fõ vád ellene. Tehát Koppány ellen egy vér-vád hangzik el, de ha tudjuk, hogy õ a kupa és a koponya, akkor tudjuk, hogy õ a vérrel dolgozik, ez tehát a vér útjához kötött beavatás. A Megváltó is vérrel dolgozik, mert a vizet borrá változtatja, aztán amikor vacsora képében elmondja mi az utolsó üzenete a világ felé, akkor a már bornak is elmúlt az ideje, és a kupában vér lesz. Itt tehát egy vérvonal megy végig, és a fejbenézésnél a hõs a megmenekített pártás lány ölébe hajtja a fejét, de itt már Nagyboldogasszony van jelen, ez már nem az a kislány, ez egy eleven, lüktetõ történet, ez maga az üdvtörténet. Nem azon vitatkoznak, hogy Kisasszonyt vagy Nagyasszonyt szabadít meg, hanem hogy mikor hova kerül a hangsúly, mert a kettõ egy és ugyanaz, mert az egyetlenegy asszonyi minõségnek van nagyasszonyi és kisasszonyi arculata is, ahogy a népmeséinkben a tündér másik póluson lévõ arculata a boszorkány, ezek összetartoznak, csak viselkedésükben más irány felé mozognak.
Szent László elõször talpon van, mikor a kunnak sötét, szinte fekete ördögi hajzatát megragadja, - és egy sötét szellemiséget csak úgy lehet megfékezni, ha kifolyatja a vérét, - majd szinte belezuhan a lány ölébe, és visszautazik a kezdetekhez. És kiderül, hogy a kun vére azonos az õ vérével, melyet az elsõ képen megnyit, majd késõbb az õ fejébõl folyik tovább. A kun harcos, tehát nem egy buta lányrabló, alakja a mindenség rendjébe illik bele. Az elõzõ képen megnyitja a vért, s a következõn már az õ fejébõl patakzik tovább. Ez már a krisztusi szenvedéstörténet, és ahogyan Szent Lászlóról mondják: rózsákat szaggattál, koronádba tûzéd. Tehát az õ koronája tövis-korona volt.
Amikor Szent László belehajtja fejét a lány ölébe, ebben a révülési utazásban kezd el vérezni a feje, a koponyája, a kupa. Folyik a vér a fejébõl, de akkor amikor már megpihen, amikor elérkezik oda, hogy legyõzte az ellenséget, akkor kezd el vérezni a feje, a pihenésben, és ez egy kegyetlen pillanat. Kiderül, hogy mi van a fejemben, és ha ott rossz dolgok és gondolatok vannak, akkor azok ki fognak csapódni. Itt azonban nemcsak errõl van szó, ez az a pillanat, amikor ezt a pártás leányt Szent László feleségül vehetné, és vihetné a közös, házastársi útra, és itt vehetjük észre, hogy a férfi alakítja a nõt, és a nõ serkenti, inspirálja a férfit, tehát ez egy oda-vissza kapcsolódást jelent. Ha most olyan nõk élnek, akik a férfiakat nem sarkallják, akkor ez azt jelenti, hogy a nõi nem hanyatlóban van. És nézzük meg, hogyan inspirálják a most férfit? Mi az, ami ma egy átlag férfiembert érdekel? És ez nem a férfi hibája, mert a nõnek lett ez az igénye, de kettõn áll a vásár.
Szent Erzsébetnek van egy találó megjegyzése, hogy hogyan néznek ki az 1200-as években a papok, mikor böjtölnek: akkor, amikor mosolyogni kellene, akkor szenvednek a legjobban, mintha a fogukat húznák. Sajnos errefelé ment el a vallásos élet. Érzékelni kell, hogyha megvonok magamtól valamit, és azt csak fogcsikorgatva érem el, de ha tudom, hogy én szabad vagyok és király vagyok, mert az Egek királysága bennem van, akkor tudom, hogy bármikor megtehetem, de mert én olyan emelkedett vagyok, hogy nem teszem meg, nincs is rá szükségem, akkor tudok feljebb és feljebb emelkedni. Nem elfordulni kell, hanem túlemelkedni, nem kizárni, hanem átlépni rajta egyszerûen. S akkor ebbõl a nõi minõségbõl, az eladó pártás, gyöngykoszorús lány éppen Szûz Máriává változik. Ekkor a nõ teljes valóját tárja fel, és ez az amiért a férfiembernek harcolni kell, ezt pedig egy házastársi kapcsolatban is meg lehet vívni.
És miután a fejbenézés megtörténik, a lány még mindig a fejjel babrál, tehát a fejrõl, a kupáról, a koponyáról még mindig nem lehet továbblépni, még mindig ömlik a vér, aztán jön egy vágás, hirtelen eltûnik minden, eltûnik a testiség, és a hõs feltûnik egy fényes, hullámzó felhõben, és a fák útja mentén szárnyal fel a Teremtõ felé. Tehát megkaptuk a választ, ezért nyitották meg a koponya felsõ részét.

Szántai Lajos