Igazi szerepét a pipázás szertartásának a karácsonyvárás, advent csöndje hozta. Ilyenkor pankaszi öregapámhoz minden estén átballagott a szomszédból unokatestvére, Elek bátyám. Õk ketten a kemencepadkára telepedtek, a fiatal férfiak a fronton voltak, az asszonynép és mi, gyerekek kukoricát morzsoltunk a kisszéken kuporodva vagy tökmagot köpesztettünk.

Mielõtt öregapám a padkára ült, a pipatartóhoz lépett, komótosan, irigyelt mozdulattal emelte le az ugyancsak irigyelt hosszúszárú, rézkupakos cseréppipát, Elek bátyám a zsebébõl vette elõ a sajátját. S mielõtt a két öreg a köszönésen túl is szót ejtett volna, elõkészítette a pipázás szertartását, számomra varázslatosabban, mint ahogyan némely fáradt pap az Úrfelmutatásra készül. A pipákat egymás mellé, a kemencének támasztották, egyformák voltak azok, de csak annyira, mint gazdájuk, a két öreg paraszt. Az egyik pipa csöppet öregebb volt a másiknál, s a szára mintája is mindkettõnek más.

Pipazacskók kerültek elõ, e borjúbõrbõl otthon készített készség, s egyiken ilyen, másikon olyan volt a hím, bár mindkettõn naprózsa ékeskedett. Öregesen kioldották a pipazacskó szíját, s mindketten gyakorlott mozdulattal pirkálni(piszkálni) kezdték a dohányt. Pirkálták, pirkálták szótlanul, s úgy tûnt, az idõ megáll. Öregapám még ma is némelykor úgy jelenik meg emlékezetemben, hogy a másik világon, ahová több évtizede már behívót kapott, még mindíg a dohányt lazítja bütykös ujjabegyével.

A szorongást, szórtságot, zajt hordozó sötét napokban a lélek-óhajtotta csöndet egyebek között, az öregek pipázása teremtette, s a pipázásban is mindenek elõtt a pirkálás és a pipatömés. Hosszasan, mesteri mozdulatokkal tudták tömni a pipa belét. Ám mielõtt a tömésre került a sor, kicserélték a dohányzacskókat: megkínálta egyik a másikat a saját dohányából. Ma is kínáljuk egymást cigarettával, bár ma már az egyforma dohány idején e gesztusnak értéke elveszett. Öregapáink idejében, néhány emberöltõ elõtt nem tartották sokra azt az embert, aki nem jutott hozzá félig érett szûz dohányhoz, amit az állam, a finánc kikerülésével közvetlenül a termelõtõl szereztek be. E dohányleveleket ki-ki maga szárította a padlás zugán, s mindenki másféle fûvel, fûlevével pácolta, adta sajátos ízét, s ki-ki maga is vágta föl, s egy csöppet mindenki másképpen tette ez utóbbit is, saját ízlését szolgálva vele.

Öregapám ízt adott önmagából Elek bátyámnak, a benne, vele csak egyetlenegyszer létezõt kínálta, adta, s Elek bátyám ezt saját ízével honorálta.(Az íz szó régi nyelvünkben a lelket jelentette, s idézte meg.)

...A két öreg, a két rokon nagycsalád feje, napja, miután megtömte a pipát, kimérten, önfeledten, amiképpen gyerek a játékát teszi: azzá válva, amit tesz, kívül kerülve a tér-idõn, Isten tenyere melegével töltekezve - tüzet csiholt acéllal, kõvel, s kovával fogta azt. A szikra meg a parázs a petróleumlámpa gyér világánál égi ó-aranyként, élõ veres, vér-aranyként fénylett föl, a pipában is, alulról megvilágítva a két öregember arca-szántóját, mosolyogva is nagyon szigorú szemét... aztán pöfékelni kezdtek, megszólaltak a pipák, s füstjük: öregapám és Elek bátyám ízzel egybekapcsolódott lelke-szava, üzenete, férfi ölelõzése volt...

részlet Molnár V. József: Egész-ség címû könyvének Pipaszó címû fejezetébõl

"Ha az ember bizonyosságból indul ki, kétellyel végzi.
Ám,ha megelégszik azzal, hogy kétellyel kezdje,
bizonyossággal fogja végezni. "
(Frances Bacon)
"A népmûvészet a felgyülemlett jelenlevõ múlt, hatékony
emlék, mely irányítja a jövõt."
(József Attila)
"Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt, csak a Haza legyen
nagy és szabad."
(Madách Imre)

Õstörténetünk kutatásában sokat vétenek azok, akik eredetünket nem ott keresik, ahonnan testalkatunk, nyelvünk, szellemi- és tárgyi kultúránk származik, hanem ezektõl független elméleteket állítanak fel. A magyarságot a Krisztus utáni elsõ évezredi Európába való "robbanásszerû" bejövetele után afféle "átvevõ" néppé igyekeznek lealacsonyítani, amely nép még népmûvészetének legalapvetõbb elemeit is, mint pl. a tulipánt valahonnan Európából - lehetõleg Nyugat-Európából - vette át.

Mit is tart az európai tudomány a tulipán európai elterjedésérõl?
II. Mohamed török szultán 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt. A törökök elõrenyomulását a Hunyadiaknak sem sikerült megállítaniuk, így a Kárpát-rnedence jelentõs része a XVI. század közepéig török kézre került. Ekkor kezdetét vette az ország kiárusítása; az embereket és a jószágokat Konstantinápoly felé szállították a török kereskedõk. A mohácsi vészt követõ idõben (1526 után) a bécsi udvar érdeklõdése a Törökországban termesztett különleges növények felé fordult. Bécs utasította a szultáni udvarnál levõ követét, hogy kísérelje meg a ritka virágok beszerzését. Ez sikerült is, mert a török szultán 1554-ben tulipánhagymákat adott Ausztria isztambuli nagykövetének. A növények vizsgálatát a bécsi udvar holland származású botanikusára, Clausiusra bízta, aki a hagymákat kísérleti célokra különbözõ helyeken elültette. Holland kertészek azonban neszét vették a különleges növénynek és egy éjjel kilopták a tulipánhagymákat a földbõl. A tulipánok így szabad termesztésre kerültek és elterjedtek. Igen népszerûek lettek. Egy különleges láz, a tulipánmánia kerítette hatalmába Hollandiát; az emberek a tulipán növését, színét, nagyságát illetõen nagy fogadásokat tettek.
A tulipán J. F. Dix holland tulipánnemesítõ szerint Hollandiában 1561-ben vált ismertté. M. H. Hoog De oorsprong van de Tulipa (A tulipánok eredete) címû munkáját a következõkkel kezdi: "Négy évszázada ismerik Nyugat-Európában a tulipánt és majdnem négy évszázada`úgy tudták, hogy a tulipán Törökországból származik. Azonban a pontos kutatások kimutatták, hogy a tulipánok bölcsõjét Keleten sokkal távolabb kell keresni, nevezetesen Közép-Ázsiában vagy Belsõ-Ázsiában. Itt van e növény géncentruma is".
M. H. Hoog egy másik helyen a következõket írja: "A tulipán elsõ virágzásáról Nyugat-Európában az 1561-ben kiadott, Conrad Gesner-féle De Hortis Gerrnaniae Liber Recens-ben történik említés 1561-ben "török tulipán" néven. Ezért általában 1561-tõl számítják megjelenését Európában, ami azután Clausiusnak köszönhetõen terjedt el Hollandiában, akit 1573-ban nevezett ki II. Miksa császár a bécsi Császári Orvosi Füvészkert prefektusának. Clausius igazi neve Charles de 1'Ecluse és a Clausius-t csak "tudós álnévként" használta. Clausius bécsi tartózkodása közben többször utazott Nyugat-Magyarországra, fõleg Battyány Boldizsár vendégeként Nérnetújvárra és növénygyûjtõ munkáit Beythe István társaságában végezte 1588-ig. A "tulipán" név elterjesztését is Clausiusnak tulajdonítja a tudomány, õ ugyanis nem vette át e növény török nevét, a "lalé"-t".

A tulipán korai Kárpát-medencei elõfordulása
A régebbi "hagyományos" nézetet valló, és a magyarság belsõ-ázsiai eredetét tagadó Rapaics Raymund - 1885-1954 - (A magyarság virágai, 1932) MTA akadémiai levelezõ tag szerint "a tulipán egész Eurázsia területén õshonos és sok faj képviseli. Európának is vannak õshonos tulipánfajai. A történelmi Magyarországon is megtalálható volt a Kazán-szorosban egy sárga Tulipa hungarica, melyet Rahel Antal fedezett fel 1835-ben. Európában addig, amíg a török kerti tulipán el nem terjedt, senki sem foglalkozott vele. Ázsiában azonban nagyon régi idõk óta ismerik és becsülik. A "primitív" ember számára szolgált táplálékul (Rapaics Raymundnak az ázsiai magas-kultúrájú ember "primitívnek" számított). Ma is egész Ázsiában fogyasztják a pusztán szedett tulipánhagymát.! Amikor a tulipán bekerült a kertekbe, kettõs célt szolgált: virágja dísz, hagymája eledel lett. Így ismerték meg az ázsiai népek a tulipánt, amelybõl válogatta ki a törökség a maga kerti virágait, amelyek a hatalom és a gazdagság fényében szép viráguk révén kerti dísszé léptek elõ és egészen új szerepet töltöttek be a szultánok és basák udvarában. Innen indult hódíró útra Európába az ázsiai puszták szép virágú hagymája. Egyetlen adattal sem bizonyítható, hogy a XVI. században valamely magyarországi kertben lett volna tulipán. Nálunk a XVII. században lett divatos; az elsõ adat a tulipánról a XVII. század 40-es éveibõl származik. Mint a többi virágújdonságot, az elsõ tulipánt is Pozsonyban ültették. Az elsõ adat azonban nem a Pozsonyba hozott, hanem az onnan Erdélybe szállított tulipánról számol be. A feljegyzés még latin alakban írja le a tulipán nevét. Az irodalomban Zrínyi Miklós említi a tulipánt Fantasi poetica címû mûvében 1651-ben.
Kétségtelen, hogy a magyar ember Lippay János (1606-1666) Posoni kert címû, 1664-ben Nagyszombaton megjelent könyvébõl olvashatta elõször a tulipán nagy dicséretét, õ tanította meg a tulipán szeretetére a magyarságot és õ rakta le a magyar tulipánkultusz alapjait. Az õ munkájának köszönhetõen követte a magyarság az európai tulipándivatot az iparmûvészetben a XVII. század közepétõl. Elsõsorban a barokk tulipánt abban a formában, ahogy a francia udvar kezdte használni az iparmûvészetben. A nacionalizmus idõszakában csakhamar elfeledték, hogy a tulipánt az oszmánok avatták kerti virággá és egyre erõsebb verseny indult a különbözõ nemzetek között a tulipánért. Természetesen a nemzetközi versenybõl mi magyarok sem maradhattunk ki, s bár megkésve, de annál merészebb elmélettel követeltük magunknak a tulipánt. A követelést egyes magyar romantikusok arra alapították, hogy a honfoglaló magyarság valahonnan keleti hazájából hozta magával a tulipán motívumot. A tulipán történetében ez az elmélet olyan fejezetté nõtte ki magát, amelyet méltán nevezhetünk a magyar tulpománia korszakának.
Ámde az elmélet csak elmélet marad, ha nem lép ki valamiképpen az életbe és ott megerõsödik. A magyar tulpománia 1904-1906-ban társadalmi mozgalmat indított az akkori kormány ellen és jelvényeként a tulipánt választotta. Ekkor politikai céljaik támogatására a politikusok hozzátartozói tulipánkertek alapítására hívták fel a társadalmat. Az elsõ bizonyíték az õsmagyar tulipán mellett 1904-ben jelent meg a Kert címû folyóiratban. Rahiczky Jenõ közölt ott szemelvényeket egy 1700-ban Bécsben megjelent munkából, amely az Eszterházy-család õseit mutatja be a megjelenés évének divatjába öltözve. Ebben néhány nõalak tulipánt tart a kezében akkor, amikor hírét sem hallották a tulipánnak. Rahiczky ezt nem veszi figyelembe és azt írja "a nyilván családi képek után készített fametszeteken", hogy a tulipán õsmagyar virág. Szomorú szüleménye a magyar tulpomániának Vaszary Mihály 1907-ben megjelent mûve A haarlemi tulipán. Ebben a szerzõnek "sikerült" kimutatnia, hogy a honfoglalók díszítõmûvészetében mindenütt megvan a tulipán, sõt, hogy az Árpád- és vegyesházi királyok pénzein, címereiben, a koronázási paláston és Mátyás trónkárpitján is kimutatja ezt a motívumot. Közben természetesen nem tudja, hogy mi készült Magyarországon s mi idegenben.
Ebben az idõben született meg a tulipános láda romantikája is, amely még ma is felbukkan. Pedig Sebestyén Gyula már 1927-ben megcáfolta magyarságát. Tulipános láda a nyugati nemzetek ládái közt is legalább annyi található, mint Magyarországon, hiszen ez a népies virágmotívum, amely gyakran tulipánszerû, egész Európában látható a legkülönbözõbb tárgyakon, edényeken, szõttes mintáin, bútorokon, miért ne került volna a ládára is? De a tulipánosnak mondott ládákon sem gyakori a naturalisztikus tulipános, s a tulipános láda kifejezés tulajdonképpen csak annyit jelent, virágos, festett láda, szemben a festetlennel. Ezekbõl a történeti tényekbõl következik, hogy a tulipán nem õsi magyar virág, mint azt oly sokan állítják, hanem csak a XVI. században kerültünk vele elõször kapcsolatba."
Ezen tudománytalan és irányított fejtegetések után tegyük fel a kérdést: mit tartunk mi a tulipán európai megjelenésérõl, illetve rni az igazság?
Szemben az európai "tudománynak" a tulipánról való ismereteivel a tulipán a Kárpát-medencében a török idõk elõtt évszázadokon át oly becsben állt, hogy, mint ornamentika is jelen volt a népmûvészetben a székely kapuktól kezdve az Árpád-házi templomok kazettás mennyezeteiig, a népi hímzésekben, a népi faragásokban, a csipkékben, könyvekben, kódexeken, címerekben, zászlókon, faragott köveken, festményeken, festett- és faragott bútorokon, faragott fejfákon stb… A jelentõl visszafelé haladva századonként szeletelhetõ az idõ és vizsgálhatók a tulipánábrázolások. E "visszaszámlálásban" nagymértékben támaszkodtunk Érdy Miklósnak 1987-ben, majd utána is megjelent munkáira.
A sorozat a XIX. századdal kezdõdhet a kalotaszegi és nógrádi festett tálasokkal. A tulipánmotívum bõven megtalálható népmûvészeti munkákon a XIX. és a XVIII. század folyamán fán, fonalmûvészeten, kerámián, hímes tojáson, bútoron, fémen stb. A XVII. századból - 1692-bõl - Miskolcról ismerünk tulipános tálat, ezt a motívumot láthatjuk azon a terítõn, amelyet Bethlen Kata készített 1694-ben; itt három tulipán is van. Tulipán-motívum van a XVI.. századi - a török hódoltság elõtti idõben 1520-ban készült - Erdõdy-Bakócz kódexen (E-B Graduálén); itt az egyik iniciálérajzon is három tulipán van. Megtalálható a tulipán elsõ Biblia-fordításunk, a Jordánszki Kódex címlapján, ameÍy 1515 körül készült, és Mátyás király bibliájának bõrkötéses borítójának mind a négy sarkában. A XV. századbeli kiváló olasz kódexfestõ mûvész, a Mátyás király budai udvarában dolgozó Francesco di Castello Ithalico idegen ízû tulipánjai díszítik a Kálmáncsehi-breviáriumként ismert kódex (1481) több lapját. Magyar mûvész alkotása viszont Kinizsi Pálné, Magyar Benigna imádságos könyve (Festetics-Kódex), amely 1490 elõtti, és amelyen a magyar szöveget gyönyörû, dús zöld indafonat keretezi a Kinizsi-címerrel, az indák között madárral és számos nemes egyszerûségû háromosztatú tulipánnal. Ugyancsak a XV. századból való Mátyás király és Beatrix címeres tányérja, körben tulipánszegéllyel és a budai várban talált majolikapohár e motívummal, valamint egy díszes kehely zománctulipánjai is.
A XIV. század közepén Dzselezáde Musztafa török történetíró a következõket írta (Mátyás király tatai váráról): "a gonosz gyauroknak ezen a vidéken egy Tata nevû, égígérõ, fallal kerített erõsségük is volt, mely terjedelmes síkságon, tenger nagyságú tó partján épült, melyet mindenfelõl kellemes ízû víz és minden oldalon rózsaliget vett körül, amelynek minden zuga hasonló a paradicsomhoz, és amely nagyszilárdságú tornyokkal, magas falakkal és égígérõ bástyákkal megerõsített vár volt. A XIV. századból - a pozsonyi kódexfestõ mûhelybõl - való (1340) két missale lapjain a tulipános díszítés, egyiken az iniciáléban. Károly Róbert és Nagy Lajos pénzein az Anjou-liliom szirmai között és jogarként is tisztán rajzolt tulipán található. Ugyan ezen uralkodók idején magyar mester készített egyik legendáriumban sok tulipánsoros szegélyt, de a Képes Krónikában is több helyen vannak a lovak lábánál tisztán kivehetõ piros tulipánok és fehér nárciszok. III. Béla királyi címerében piros mezõben kék tulipánok vannak.
A X111. század pénzei további meglepetést szolgáltatnak. Az úgynevezett Anjou-liliommal össze nem téveszthetõ tulipán Kun László (1272-1290) pénzein is megtalálható, sõt teljesen azonos rajzzal IV. Béla (1235-1270) és II. Endre (1205-1235) pénzein is. A XII. századból az esztergomi királyi kápolna - régi nevén "ítélkezõ terem" - oroszlános freskóján láthatók hármas osztatú indavégi tulipánok az 1190 körüli idõbõl. Palmettákból formált tulipánok korai templomaink oszlopfõ- és párkányszegély díszeiként tûnnek fel pl. Székesfehérvárott a Xll. századból. Az 1015-ben alapított Pécsvárad-i bencés apátság egyik oszlopfõjén, amely most a kõtárban van, tulipán-faragványok láthatók.
A Xl. században a veszprémi kõfaragó mûhely oszlopfõi és frízei alkalmaznak palmettás tulipán-díszeket. A tarsolylemez-mûvészet tárgyaira a letelepedett életmód miatt nem volt szükség, így az ügyes kézmûvesek a megváltozott, most már keresztény eszmei körben a nagy számban szaporodó templomok építéseinél találták meg, a mûvészi munka lehetõségeit (Gerevich Tibor,1938). Ugyancsak XI. századi egyik ismert kincsünk, a koronázási palást 1031-bõl. Eredetileg miseruhának készült az esztergomi székesegyház számára, gazdag díszítése vallásos tárgyú. Csak a XII. században, legvalószínûbben III. Béla (1172-1196) uralkodása idején alakították át koronázási palásttá. Egy részt kivágtak belõle, és díszes gallérral látták el. A palástnak legérdekesebb része a gazdagon díszített szegély. A korábbi miseruhát a néprajz és a régészet a kereszténység elõtti magyar díszítõhagyományhoz, a tarsolylemezek korának fémmûvészetéhez köti. A szegély szimbolikája hármas: emberi, állati és növényi. Az embervonatkozású rész a 12 korong és középütt Imre herceg képe. Imre balján, az elsõ korongban István király hiteles arcképe van, jobbján Gizella királyné. A többi korongban az egyház korai mártírjainak és szentjeinek képei vannak. A szegélynek a hagyományt leginkább tükrözõ részérõl, amelyben madáralakok, gazdag szövevényû indák és tulipánok vannak, és amelybe az arcképkorongok is vannak ágyazva, a mûvészettörténeti munkák nagyon keveset mondanak. A palást szegélyének aranyfonállal hímzett szövevényes indarészében a korongok között páronként szembeálló, de hátranézõ, nagy testû madarakat látunk. Tizenegy madárpór van a palást szegélyén, de úgy tûnik, hogy csak Szent István közvetlen bal keze felé esõ madárpár között van egy nagy alakú tulipán. Kisebbek és nem annyira központiak, valamin egyszerûbb indavégi tulipánok találhatók a szegély indavégzõdésein - sokszor
palmettás jelleggel. A közrefogott nagy tulipán hármas osztatú, a két hátsó szirom stilizált jelzésével - így valóban ötosztatú -, amely ábrázolás gyakori a palmettás tulipánoknál. A paláston kívül ugyancsak a X. század tarsolylemez-mûvészete tükrözõdik a XI. és a XII. század kõbõl készült oszlopfõin és párkánydíszein inda jellegû szalagfonatokkal és palmettás tulipánokkal (Érdy Miklós nyomán).
A Szent Korona hátsó keresztpántján, a Dukász Mihály képe mögötti Szent Tamás zománcos lemezén éppenúgy indavégi tulipánok láthatók, mint a Szent Korona tetején levõ "felsõ Pantokrátor" két oldalán. Találunk lándzsás tulipánt honfoglaló magyar szablya markolatán is. A X. századból fémmunkákon követhetjük a tulipános motívumokat. Hármas osztatú motívumok vannak számos Magyarországon kiásott honfoglalás-kori szíjvégen és ruhadíszen, és még szebbek találhatók a mai Szlovákia területén feltárt sírokból elõkerült vereteken és szíjvégeken. A tiszaeszlár-bashalmi nõi karperec három korongjának a középsõjében palmettás tulipán van, stílusban igen hasonló a palást tulipánjaihoz. Ez a hármas osztatú, két hátsó szirom jelzésével (azaz így ötosztatú) és ezt ugyancsak hasonló felfogásban két hátranézõ madár fogja közre a szélsõ korongokban. A kereszténység elõtti karperec ilyen közeli hasonlata a miseruhának készült koronázási palást motívumai elrendezéséhez jelzi, hogy az ötvös- és hímzõmûhelyek azonos mintakinccsel dolgoztak. De ugyancsak ezt a stílust találjuk meg a korai Árpád-kor templom építészetének kõdíszítéseiben is.
A X. , sõt a XI, századba nyúlhat vissza Ajtony címere, amelyen a hátsó lábain álló oroszlán mellsõ lábai közt piros tulipánt tart. A IX. századba keltezhetõ az az Attila-kardként ismert Árpad-házi szablya amely Álmosé vagy Árpádé lehetett, és az etelközi idõkbõl való, indavégi tulipánokkal a szalagfonatok között. Ugyancsak a IX századra keltezi Lásztó Gyula a nagyszentmiklósi leletet, amely a honfoglaló magyarság és a késõ avarság közötti átmeneti idõk stílusát tükrözi indavégi lándzsás tulipánokkal a 2. számú korsó nyakán. A Ievédiaí Csertomlikben talált kardmarkolat is tulipánsorral van díszítve. A Napkelet-Lexikon-ban a Mohamedán mûvészet címszó alatt többek között ezeket olvashatjuk:"Három nép, azaz népcsoport gyakrtolt különösen döntõ befolyást a mohamedán mûvészetre: az arab, a perzsa és a török. A belsõ-ázsiai vándor török népek emlékszerû, ékítményes formák szerkezetének kifejlesztésére gyakoroltak lényeges hatást. Õk voltak ezenkívül a keleti szõnyegmûvészet megteremtõi is." A mohamedán mûvészetnek gyakori, a keleti szõnyegeknek pedig szinte elengedhetetlen dísz:itõeleme a tulipán. Az egyszerû népies tulipánmotívumoktól eltérõ, jóval stilizáltabb, a mohamedán mûvészet stílussajátosságaira utaló formákat találunk egyes honfoglalás kori készítményeken, pl. a galgóci és a szolnok-sztrázsahalmi tarsolylemezeken. Ezek azonban nem az idõszakosan mûvészkedõ nép kezébõl kerültek ki, hanem hivatásszerûen dolgozó ötvösök mûhelyeibõl (pl. az anarcsi ezüstkorong a tarsolylemezek mûhelyében készült).
IX. vagy VIII. századi a Volga menti Tankajevkán (Kujbisev környékén) talált tarsolyfüggesztõ lemez a szaltovo-majacki kultúra területérõl, amely a magyarság don-meotiszi szálláshelyének idejébõl való, szétnyitott szirmú palmettás tulipánt ábrázol a bal oldalon, a tarsolylemez-mûvészet stílusában. Ez a legkorábbi e mûvészeti stílusba sorolható régészeti lelet: Fettich Nándor (1937) mutatott rá, hogy a tarsolylemez-stílus sajátosan magyar. Így Etelközbõl való távozásunk után ez a formanyelv ott megszûnt, és a Kárpát-medencében folytatódott. Más, közelünkben élõ pusztai népeknél ez a fantáziadús tarsolylemez-fémmûvesség nem volt meg, így sem a besenyõknél, sem az úzoknál, sem pedig a helybenlakó szlávoknál. A bolgár-törökök fémmûvessége sem hasonlítható hozzá, leletanyaguk kevés és alacsony színvonaIú. Így a tarsolylemez-stílus egyre egyértelmûbben azonosítható a magyarsággal vagy annak egyik összetevõjével (pl. Tankajevka) a Fekete-tenger fölötti sztyepen.
A Vl. századba, a Fekete-tenger melléki késõi hun birodalom idejére keltezi Fettich Nándor (1951) azt a szíjvéget (martinovkai lelet a Dnyeper jobb partján), amelyen a tulipán és szív együttes megjelenése látható, hasonlóan a jelen élõ magyar népmûvészet ilyen összetett motívumaihoz. Tulipánmotívumok láthatók igen nagy gazdagságban a jelenlegi közép-ázsiai (horezmi, özbeg) és belsõ-ázsiai (ujgur) népei; díszítõmûvészetében, valamint az avar mûvészetben s kisebb számban a perzsa szászánida (Kr. utáni III-VI. század) és az ó-iráni akhaimenida (Kr. elõtti VII-IV. század) leletek között is. A tulipánmotívum azonban egy más, gazdag leletekkel rendelkezõ forrásra megy vissza.
A Krisztus elõtti V. században az Altaj-hegység északi lábánál fekvõ Pazyrik kurgán-temetkezéseiben bõven találunk tulipános ábrázolást bõrpalackon, rátétes nemezen és szõnyegen. A sírokba tett elõkelõ szkíta, lován pettyes (párducbõrös?) kacagányban jelenik meg a temetkezésnél használt szõnyegen az anyaistennõ elõtt, aki trónján ülve fogadja az elébe járulót, és kezében olyan életfát tart, amelynek számos indás ága hármas osztatú tulipánban avagy tulipánbimbóban végzõdik. A valóságban nem létezõ egy száron háromvirágú tulipán nemcsak a ziwiyei pecsétnyomón, hanem a pazyriki istenfán, a tákosi templom késõ reneszánsz díszítésû szószékén, a Dérv Múzeum egy fekete cserépedényén, egy szászánida ezüsttálon és sok más helyen is elõfordul. Felbukkanásuk nem a természetben elõforduló virágok szolgai másolásának, hanem egy elevenen továbbélõ pusztai hagyomány bizonyítékának tekintendõ (Varga Géza 1998). A pazyriki szõnyeg szegélyén az Árpád-házi IV. Béla pénzérõl ismert, de a késõbbi Anjoukénak tartott liliomtulipán - a "lily-tulip" - látható, amelyet indavégi tulipánként jelezhetünk. E jelenet másvilági életre vonatkozó üzenetét látva elkerülhetetlen az a következtetés, hogy a tulipán kultikus növény volt 2500 éwel ezelõtt a szkíta kultúrkörben, amelybõl a magyarság elkerülhetetlenül merített, és ez magyarázza a tulipánmotívum népszerûségét és évezredes szívós beleivódását a magyar díszítõmûvészetbe.
A Krisztus elõtti VIl. századból való a számunkra jelenleg ismert legkorábbi tulipánábrázolás egy dél-kaukázusi gazdag szkíta leletbõl (Ziwiye). Egy aranyból készült pecsétnyomón van öt olyan, vastagodó hasban végzõdõ tulipán, amelynek a legközelebbi mását a fentebb említett II. Endre XIII. századi pénzén láttunk. Hogy a tulipánnak a szkíta kultúrkörben kultikus szerepe volt, azt a pazyriki sírban a túlvilági jelenetet ábrázoló anyaistennõ kezében tartott tulipános életfa tisztán mutatja. Ha azonban visszagondolunk a tiszaeszlár-bashalmi nõi karperecen és a koronázási paláston a hátrafelé tekintõ madarak között központi helyet foglaló tulipánra, a pazyriki hasonlat alapján az "élet virágát" kell jelképeznie a széles körben ismert életfa szerepéhez hasonlóan.
"A magyar díszítõmûvészet tulipán-motívumát tekintve - írja Érdy Miklós - a szkíta kultúrkör hiedelemvilágáig visszamenõ egyezés - amelynek az ázsiai türk népek is az örökösei jelzi azt, hogy milyen környezetben és hol folyt le a magyarság korai története.
Mindezek nem azt jelentik, hogy a tulipán õshazája a Kárpát-medence, hanem azt, hogy ezt a virágot a különféle jelentéselvet hordozó jelképeivel együtt magunkkal hoztuk az õshazánkból, ami szükségszerûen egybeesett a tulipán géncentrumával, amely területre az õsi tulipánfajtáknak - vadtulipánoknak -ma is 50-55%-a esik."

A tulián õshazája
A vadon élõ tulipánok "hazája" Közép-Ázsia, ahol 125 vadtulipánfaj ismert. Az elsõdleges génközpontja, azaz eredõ helye feltételezhetõen a Tien-san és a Pamír-Aláj (nem Altaj!) hegység vidéke, ahol egy 1000 km sugarú körben 51 fajtája határozható meg. A vadtulipánok fajtáinak száma úgy helyezkedik itt eI, hogy a középpont Szamarkand és Kashgár közötti távolság fele és ebbõl a pontból húzott 1000 km-es körbe esik a tulipánfajtáknak kb. 55%-a, a 2000 km-es körbe pedig 77%-a.
Az eIsõ körbe beleesik a Pamír, a Hindu-Kus, a Tien-san északi lejtõje egészen a Balhas-tóig, nyugaton a Szír- és az Amu-darja köze majdnem az Aral-tóig. Keleten a kör elér a Tien-san és a Takla-makán keleti széléig. Magában foglalja a Tarim-medencét, a Dzsungár-medencét, az Altun-sant és általában a Himalája északi lejtõit. (A százalékban a kínai vad-tulipán fajták nincsenek benne, ezeket ugyanis nem ismerjük). A géncentrum helyszíni kutatásában vesz részt a magyar Németh Ferenc a Természettudományi Múzeum Növénytani Tárából. "A vadtulipán a hegyvidéket és a steppét lakja. Egy másodlagos, kisebb génközpont a Kaukázus és a Kaszpi-tó déli elõtere, szovjet Transzkaukázia és az iráni Azerbajdzsán, ahol 26 faj él az 1000 km-es körben. A vadtulipánokat tárgyaló legösszefogóbb munka Alma-Atában született: a Taskentben tanító professzornõ, Botsantzeva (1982) Tulips címû oroszból angolra fordított munkája és M. H. Hoog (1973) összefoglaló cikke" (Érdy Miklós).
E. Jager (1980) térképe és M. H. Hoog adatainak összevetésével Érdy Miklós újrarajzolta a tulipán géncentrumának és elterjedésének térképét. "Rajta fel van tüntetve a vadtulipán elsõdleges géncentruma a Tien-san és a Pamír-Aláj vidékén. A térképen ferde vonalkázás jelzi azt a sûrûn települt területet, amelyen tájegységenként 6-27 faj él. Ez a Tien santól a Pamíron át, Közép-Ázsián keresztül Iránt, a Dél-Kaszpi térséget és a Dél-Kaukázust (a másodlagos génközpontot) érintve Kis-Ázsiába nyúlik.Az a térség, amelyben a vadtulipán 1-5 faja él, ellepi az egész sztyepet a Bajkál-tó szomszédságától, az Altaj hegységen és Dzsungárián keresztül a kirgiz sztyepen át a Kaszpi és az Urál hegység között a Volga-könyökig felhúzódva, a doni, meotiszi és a Fekete-tenger fölötti vidéket, ott, ahol a magyarok meotiszi (levédiai) és etelközi szálláshelyei voltak, és közel fedi az egész Szaltovo-Majacki régészeti kultúra területét. Majd a dunai Vaskaput érintve (ott él vadon a Tulipa hungarica) - Hoog, 1973 - végignyúlik egészen az Ibériai-félszigeten át Afrika északi partvidékéig.
Az ukrán mûvészetben azért fordul elõ a tulipán-motívum, mert az ukrán ember még a pusztai vad tulipán elterjedési körén belül esik, ezenkívül a népvándorlás természetes útvonalába esett; a török-mongol népek hatást gyakoroltak az ukrán mûvészetre. Az ukrán népmûvészeti tulipánmotívum megszakíthatatlan térbeli kapcsolatot teremt a magyar és türk népmûvészeti tájak között, ezért lehetetlen, hogy a magyar nép a tulipánt és a tulipán-motívumokat itt a Kárpát-medencében ismerte volna meg vagy valahonnan Európából vette volna át.

A magyar tulipán-motívum eredete
"Nyilvánvaló, hogy a tulipánt népünk nem a hollandiai vagy török kerti tulipán meghonosítása után ismerte meg, hanem már Keleten, õshazájában, ezért motívumát nem a reneszánsz közvetítése után kezdte alkalmazni. Mert, ha így lenne - írja Györffy Dezsõ -, tagadnunk kellene azokat a történelmi tényeket, melyek szerint a magyarok és az "elõmagyarok" (hunok és avarok) több mint ezer évig éltek azon a tájon, hol a vad tulipánnak fõ elterjedési területe van. Tagadnunk kellene azt a biológiai valóságot, hogy a vad tulipán ezer évvel ezelõtt is virágzott azokon a sztyepeken, melyeket ma nyilvánvalóan tapasztalhatjuk. Tagadnunk kellene azokat a tényeket, hogy a magyarság kulturális politikai rokonsági és genetikai kapcsolatban állott azokkal a türk népekkel melyek népmûvészetében éppen úgy megtaláljuk a tulipán-motívumot mint az összes magyar népmûvészeti tájakon. "
Régészeink úgy tartották, hogy a honfoglalás kori mûveltségünk teljesen kihalt, mûvészettörténészeink pedig úgy találták, hogy a magyar mûvészet elsõ hajtásai Szent István idejében kezdenek virágba borulni. Aki pedig a két kutatási területet összegezni akarta, az kézenfekvõ módon arra az eredményre jutott, hogy a két kor között átmenet nélküli törés van. Pedig nemcsak a szablya, a lószerszám, a zabla hasonlósága kapcsolja a magyarokat a keleti népekhez, hanem a tarsolylemezeken, szablyavereteken, más díszített eszközökön megnyilvánuló mûvészi szemlélet is. László Gyula szerint "A magyar ötvösökben a mûvészi alkotás szabad lendületû teremtõ ösztöne figyelhetõ meg".
"Elõször azt kell tisztáznunk - írja Györffy Dezsõ -, hogy más népek körében tapasztalható tulipán alakú motívum származhatott-e a tulipán növényrõl. Más szóval: a "tulipán" valóban tulipán-e. E célból ismernünk kell, hogy a vad tulipánok fõ elterjedési körén belül élõ népek mûvészetében megtalálható-e a tulipán alakú motívum." Erre elõször Borhidi Attilának, a Természettudományi Közlönyben megjelent A pusztai tulipánok címû cikkében közölt tényanyaggal szeretnék válaszolni. A széles tudományos tájékozottsággal megírt cikk körvonalazza a pusztai tulipánok fõ elterjedési körét. Nálunk is árválkodik az ország északnyugati részén egy tulipánfaj, de ez nem pusztai, hanem erdei tulipán. A pusztai tulipán néhol csodálatos nagyra nõ, a Pamír vidékén pl. virágja 11-12 cm nagyságúra is megnõhet. Tájanként piros, sárga, fehér virágú fajok uralkodnak, néhol még lila virágú is elõfordul. Nemcsak fajszámukkal, de egyedszámukkal is rányomják bélyegüket a nyugat-turkesztáni medence tájára.
A vad pusztai tulipán elterjedési körén belül élõ népek mûvészetében megtaláljuk a tulipán-motíwmot. Megtaláljuk az összes türk népeknél; kazakoknál, az altajiaknál, a kirgizeknél, az özbegeknél, a türkmeneknél, a kaukázusi türk népeknél, az oszmán törököknél, sõt a mongoloknál is. Hogy a tulipán-motívum a tulipán növénybõl származik az bizonyítja, hogy a nomád ember számára a tulipán-motívumot a természet kínálja, és az egyes motívumokban, díszítésekben a tulipán növénytani jellegzetességei egyértelmûen felismerhetõek.
A nagyállattartó magyarság népi kultúráját a sztyep formálta. A sztyep szürke egyhangúságában a szomszéd török vagy iráni pásztornépekhez hasonlóan minden tavasszal újra és újra visszatérõ, üdítõ, felemelõ élmény formájában jelenik meg a hirtelen kivirító, vad tulipánok piros, fehér és sárga színfoltja, a szerelmi vágy legintenzívebb feléIedésénel: idõszakában. A tulipános táj képe lesz tehát legüditõbb, legmélyebb természeti élmény számukra a kemény hideg tél és a tikkasztó, perzselõ nyár megpróbáltatásaival, szenvedéseivel szemben, a szomszédok támadásaira mindig kész feszítõ lelki állapotban. Ezért a tulipán a hasonló érzéseket: a szépség, a szerelem, a szeretet, a tisztelet, a kegyelet, az elismerés érzéseit, élményeit keltette fel lelkükben, formája és színe pedig ezeknek az érzéseknek lett közvetítõje népi mûvészetükben, közhasználati tárgyaik díszítésén. Ezeknek az érzéseknek idõben megszakíthatatlan, nélkülözhetetlen kifejezési vágya, mint minden nemzedék törvényszerû lelki szükséglete, az érzésekkel együtt azok kifejezési eszközét, a tulipánformát megszakíthatatlan idõbeli folytonosságban közvetítette számunkra a pusztai élet korszakától egészen napjainkig. Hogy a tulipán mint díszítõelem mélységesen konzerválódott népi kultúránkban, legfõbb bizonyítékát abban látjuk, hogy a keresztény kultúra és a magasmûvészet korstílusainak az õsi világszemlélettel ellentétes vagy fölényes minden hatása ellenére a tulipán-motívum fennmaradt minden népmûvészeti tájunkon, olyan egyszerû formában és alkalmazásban, mint amilyent õsi népdalaink elemeiben és felépítésében tapasztalhatunk. Fennmaradt, mert a nép sok elnyomása között ismerte õsi jelentését, benne népi érzéseinek, vágyainak szabad kifejezési eszközét látta, ez elevenítette fel azt a mélyen konzerválódott közösségi érzést, melyet még a keleti puszták közös élménye alakított ki az egyszerû magyar nép lelkében.
A tulipán-motívum idõbeli folytonosságát, hogy mélyen konzerválódott népmûvészetünkben, több közvetett tapasztalati ténnyel támogathatjuk. A tulipán-motívurn megmaradt mindazoknak a népeknek a mûvészetében is, melyekkel egykor a magyar nép együtt élt a vad tulipán fõ elterjedési körén belül, mert megtaláljuk az összes türk és iráni népeknél. A magyar népmûvészet körében a porszaruk ("lõportartó szaruk"), de különösen a kopjafák díszítõelemei tanúskodnak az idõbeli folytonosság mellett. Viski Károly felfogása szerint a porszaruknak, melyeket szarvasagancsból készítettek, még a történelem elõtti idõkre visszamenõ, a magyar népi hagyományokban is meggyökeresedett díszítõelemei vannak, ezek népmûvészetünk legrégibb díszítõelemei. Ilyenek a rovásos formák, a kerek Nap-jel. Vannak olyan porszaruk, melyeken ilyen õsi formák között találjuk meg a tulipán-motívumot.
Népi díszítéseinken valóban igazolható-e, hogy az egyszerû magyar nép a keleti tulipánformát konzerválta hagyományaiba, és hogy tartalmat, belsõ jelentést tulajdonít neki? Vegyük pl. szemügyre egy dunántúli doboz népies díszítését. A négyszögû felület sarkain X alakú rovásos formák, melyeket hullámvonalas, tulipános szegély kapcsol össze. A kereten belül ábrázolt egyik emberi alak a bakonyi pásztorok jellemzõ lapos tetejû, pörge szélû kalapját és tulipánnal díszített cifraszûrét viseli, tehát nyilvánvalóan bakonyi pásztormunka. De a pásztor saját alakja mellé egy leányalakot is faragott. Hogy ki ez a lány, azt a virágcsokor árulja el, melyet a lány a pásztor felé nyújt. A pásztor vágyát, érzéseit faragta a fába, mikor a tulipáncsokor közvetítésével szerelme viszonzására vágyik, vonzalmának közvetítõje nem szó, hanem virág, ezek közül is a tulipán.
Egy másik népies munkán, egy sótartó oldalán ábrázolt legény és leány szívet fog, a szív felett ott a tulipánvirág. Más bakonyi faragványon pásztorkalapot és szûrt viselõ legénnyel szemben egy leány is látható, aki a közéjük faragott tulipánvirágot öntözi. Van olyan faragvány is, melynek szív alakja van, de a pásztor a szerelemre, szeretetre utaló szív alakba kedves virágát, a tulipánt faragta. A pásztor ezeken is szerelme viszonzásának vágyát faragta fába. Nyilvánvaló, hogy ez a nyelv "virágnyelv". A "virágnyelv" nem újszerû, õsidõk óta jelenkorig jól ismert kifejezési forma, de azon van a hangsúly hogy a magyar pásztor éppen a tulipánt választotta érzései kifejezésére, kifejezõeszközét, a tulipánt nem a megmagyarázhatatlan, nem bizonyítható útvesztõkön hozzájutható reneszánsz díszítõmûvészetébõl, vagy a hollandiai kerti tulipán keletre terjedõ formájából, de elõdeitõl átvett eredeti magyar népi hagyományból merítette.
"Az "egyszerû" magyar ember számára a tulipán nemcsak a szerelem jelképe volt. Az egyik dunántúli pásztor Vörösmarty szobrát faragta meg. A szobor elkészítése után munkáját csak úgy érezte befejezettnek, ha a talapzatot tulipánokkal díszíti. A pásztor tulipán-díszítését a népi hagyományokat nem ismerõ, korunk esztétikai szemléletéhen nevelt mûkedvelõ banálisnak mondhatná, de az õsi pásztorhagyományok szemszögébõl nézve a szobortalapzaton lévõ tulipán nem "banális" dísz, de jelentése van. A pásztort tiszteletteljes szeretet, nagyrabecsülés és hála késztette arra, hogy magyar költõ szobrát a magyar népi hagyományokban gyökerezõ, generációjában nála is feléledõ tulipánformával díszítse. Ha ezek után ismét visszagondolunk a kopjafákra és a magyar pásztor díszítményeire, összegzésként mondhatjuk, hogy azokon a tulipánmotívumnak nemcsak stílusformája, de jelentése, belsõ tartalma is van: a szépség, a szerelem, a szeretet, a kegyelet, a tisztelet, elismerés érzéseinek keleti természeti élményekben gyökerezõ, a néphagyományokban konzerválódott kifejezõ formája (Györffy Dezsõ). Hogy növénymotívumok tapasztalati alapjai sajátos természeti tájak jellemzõ növények voltak, azt a mûvészetbõl vett tényekkel igazolhatjuk. Szinte minden fontos földrajzi tájnak volt egy-egy jellemzõ növénye, mely nagy mennyiségével, képzeletfelkeltõ alakjával és színével magára vonta az élményei kifejezésére vágyó ember figyelmét. A trópusi Egyiptom lótuszvirága, az asszíriai palmetta növénye, a pálma, a kínai bambusznád, a japán cseresznyevirág, a görögországi akantusz, a me diterrán babér, a mérsékelt öv cserfája stb. A pusztai vad tulipán így vonta magára a belsõ- és közép-ázsiai lovas figyelmét. Györffy Dezsõ írja a tulipánról a következõket: "A magyar nép ezer évekig élt a vadtulipán elõfordulási táján, ezért naiv feltételezés az az állítás, hogy a szomszéd népekkel ellentétben csak õ nem alkalmazta népmûvészetében a tulipánt és azt mai hazájában vette át. Közismert ugyanis, hogy a tulipán az egész Kárpát-medence összes magyar települési tájain díszítõ motívum." Cholnoky Jenö írja az Ázsia címû munkájában a következõket: "Van számos hagymás növény, köztük a tulipán õse, amely a puszták népének legkedvesebb virága." "A puszta embere - folytatva Györffy Dezsõ gondolatait - a szerelmi élet legérzékenyebb idõszakában, tavasszal látott nagy viruló színes tulipánmezõket, ezért nem véletlen, de õsi keleti hagyomány, hogy' faragványán a somogyi és bakonyi pásztor tulipánnal, virágnyelven fejezi ki szerelmét, de a temetõi fejfán meghalt szerettei iránt érzett fájdalmát is a tulipán fejezi ki. Gondoljunk például a tulipán-motívumos kopjafáinkra. De a tulipán megbecsülésének hagyománya késõbb is fennmaradt; a kisiparos készítményein a tulipánt kiemelkedõ, fõ helyre tervezte, középen vagy magasra helyezte el." Németh Gyula szerint "a magyar õstörténet számára a tulipán díszítõ elembõl és a vadtulipán növényföldrajzából levonható irány ugyanúgy Közép- és Belsõ-Ázsia felé mutat, mint az embertan, a népköltészet, a népdal és minden történeti forrás maga is."

Forrás: Õsi magyar népmûvészet (Kõrösi Csoma Sándor Magyar Egyetem jegyzete)

- A szó az ember legnagyobb kincse - mondta volt nagyapám, ahogy ott ültünk egy este a borízû almafa alatti kispadon. - Aki oktalanságra pazarolja, Istent gyalázza ezzel. Mert Isten azért adta a szót, hogy gondolatainkat közölni tudjuk egymással, megértsük egymást, és a világ békességét szolgáljuk. A baj az, hogy az elfogultság irányítja ma az emberi világot, és nem a jóakarat. Márpedig az elfogultság gyûlöletet virágzik és pusztulást terem, akárcsak a nadragulya gyökere, a pusztulás pedig eltöröl mindent errõl a földrõl, amit emberi szív és elme alkotott évszázadok alatt.
Hétesztendõs voltam, amikor ezeket mondotta, s a faluból felhallatszott a hadba indulók részeg éneke: "Megállj, megállj, kutya Szerbia...!" Drága jó nagyapám. Még ma is látom, hogy ott ült, õsz szakállával, egyenes derékkal, gácsértollas kopott vadászkalapjával a fején, és mondta lassú, súlyos szavakkal:
-Bizony, tartsd észben mindég: a szó az ember legnagyobb kincse. Gazdálkodj vele okosan. Nem fecsegésre való, nem is átkozódásra. Ne halljam többé a szádból, hogy "a fene egye meg", mert ez azt jelenti, hogy rákos betegséggel kívánod valakinek a halálát. Amikor haragszol, fogd be a szád és gondolj arra, hogy Isten teremtett mindent és mindenkit, és Istent átkozza, aki átkozódik...
Drága jó nagyapám. Mindazt, amit az életrõl és az emberekrõl, mindazt, amit az emberi élet igazságairól tudok, tõle tanultam. Íme, átléptem már én is a nyolcvanat, akárcsak õ annak idején, amikor ott ültünk kettesben a mezõzápi zsindelyes kúria megetti borízû almafa alatt. De még ma is olyan tisztán hallom a hangját, mintha csak itt állna mellettem: "Jóindulat helyett elfogultság vezeti az embereket, s az elfogultság gyûlöletet terem, gyûlölet meg pusztulást hoz magával..."
Drága jó nagyapám. Hálát adok az Úristennek, hogy szavainak igazságát csak részben élte meg. Erdély pusztulásának csak a kezdetét látta. A román király emberei s a mezõségi románok tisztelték benne az igazságos magyar urat, aki halála napjáig igyekezett bölcsen használni a szót, s mondta mindenkinek, akivel összehozta a sors, magyarnak, románnak egyformán, bármennyire is unták már a szavait: "Az ördög útját járja ma a világ, elfogultság diktálja a politikát, és el is visz az ördög mindnyájatokat!"
Bizony úgy is történt. S én, a megvénült unoka, idekint a számûzetésben már csak annyit tehetek, hogy megõrzöm ennek a bölcs magyar nemzetes úrnak a tanítását, hogy el ne vesszen ebben a zûrzavarban. Amit Isten és ember viszonyáról tudok, amit az Isten alkotta világ szépségérõl tudok, amit a jóindulat erejérõl és az elfogultság átkáról tudok, amit az embernek embertársai felé irányuló elkötelezettségérõl tudok, s amit tudok arról, hogy mit jelent és mivel jár erdélyi magyarnak lenni: azt mind tõle tanultam maréknyi, gyorsan múló esztendõ során. Bár sírját is eltüntették odahaza, nyomát is eltüntették: áldja meg emlékét az egy örök Isten.
Tõle tanultam egyik legfontosabb tudásomat, mely végigsegített életem göröngyös útján: a kimondott szó és az emberi idõ értékét. Ekkor már iskolába jártam, s egy este ezt mondta nagyapám: "Holnap ne jöjj haza az iskolából, hanem eridj egyenest le a tóhoz. Városba kell mennem, de napnyugtára ott várok reád a szokott helyen, a füzes alatt."
Fölcsillanhatott a szemem, mert szerettem nagyapámmal erdõt-mezõt járni, de különösképpen a tavat. "Ott leszek!" - ígértem örömmel.
Másnap azonban történt valami, az én számomra nevezetes dolog, ami kiverte fejembõl a nagyapámnak tett ígéretet. Tanítóm tudtomra adta, hogy fölvett az évvégi versenyekre készülõ csapatba, mint futót és távugrót. Nagy kitüntetés volt ez! A futással nem is volt baj, futottam én eleget le és föl a dombokon, hanem az ugrásban nem volt gyakorlatom. Így aztán, mihelyt vége volt a tanításnak, fölsirültem néhányad magammal a temetõ melletti legelõre ugrást gyakorolni. Úgy belemelegedtem a versenyzésbe, hogy bizony sötét este volt már, mire hazaértem. Az istálló elõtt Jóska kocsis éppen kifogta a lovakat nagyapám kocsijából. Ekkor jutott eszembe az ígéret. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, ahogy a ház felé ballagtam, de bíztam abban, hogy nagyapám megérti, mi történt, és nem neheztel az elmaradásért.
De nagyapám nem értette meg. Ott fogott el a tornác sötétjében. Bé se engedett a házba.
- Ülj le oda a padra! - mondta kurtán. Leültem. Õ állva maradt.
- Idefigyelj! - mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott idõben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!
Elmondtam neki nagy szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
- Idefigyelj! - mondta. - Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakõ. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted?
- Értem - hebegtem megrendülve.
-Dehogyis érted - csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét,
ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitõl, nem térítheted meg soha. S ez az idõ! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt idõt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?
Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek, akkor már ott vagyok öt perccel azelõtt, még ha vénasszonyok esnek is az égbõl, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet, és unokámat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életébõl, amit nem tehet jóvá soha.
- A megbízható embert még ellensége is tiszteli - mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfúj a szél...
Bizony igaza volt. Ezért viharzik úgy a történelem szele, mert sok szemetet kell még elfújnia, míg sziklát talál.