"Te bárányok gyapjából való,
Tíz ujjal óvatosan készített,
Ezernyi vízcseppel meghintett,
Mezõn erõs lovakkal görgetett,
Drága hazánk ékes kincse!
Lyukadásig sose kopj!
Olyan legyél, mint az igazi erõd,
Erõs, mint a selyem, fehér, mint a hó."
(mongol népköltés, Képes Géza fordítása)

Egy elfelejtett szó, egy elfelejtett varázslatos mesterség végtelen lehetõségekkel.
A nemezkészítés igazi hazája Közép-Ázsia, legkiválóbb mesterei a török és iráni nyelvû népek asszonyai, leányai, annak ellenére, hogy igen erõs fizikai igénybevétel. Hagyománya évszázadokon át öröklõdött, kizárólag a lovasnomád népek alkalmazták. Hiszen a vándorló életmód szétszedhetõ, szállítható emberi hajlékot tûr csak meg, valamint olyan munkamódszert, amely gyors és kevés szerszámot igényel. A vándorló életmódot a nemezsátor szolgálta legszívesebben.
A kínaiak a hunok lakta területeket "nemezországnak" nevezték. A késõbbiek folyamán is "barbár" szokásnak tekintették, és igazán soha nem tették magukévá.
A nemez fénykora egybeesik a ló háziasításával, a vasszerszámok használatának elterjedésével. Használata Ázsia nomád törzseinek körében érte el csúcspontját. A gyakorlatban jól használhatóságán túl az élet szerves része, elválaszthatatlan belsõ gondolatvilágunktól, a vallás és szertartások kelléke.
Ázsia szívében még mindig úgy készítik a nemezt, mint õseik ezer évvel ezelõtt és még mindig pontosan ugyanazokra a célokra használják. Az ázsiai emberek, akiknek egy része ma is nemezsátorban lakik, tudják rólunk, hogy mi vagyunk azok a rokonok, akik tõlük a legnyugatabbra költöztek, akik egykor hozzájuk tartoztak, úgy éltek, mint õk.
A nemezkészítés a magyarság egyik õsfoglalkozása. Hagyománya a hortobágyi pásztorkalap készítésében máig megmaradt. Sajnos textiljeink egykori gazdagságát csak írásos emlékek tanúsítják. Közép-Európában az éghajlati viszonyok miatt az õsi textíliák elpusztultak a földben. Viszont a paziriki völgy szkíta fejedelem-sírjaiban az ie. VI-IV. századból származó csodás mintákkal ékesített, magas mûvészi színvonalú nemezeket õrzött meg a jég.
A nemez anyaga gyapjú. Nem fonják, nem szövik mégis erõs, vízálló, hõálló, meleg, nagyon jó hõszigetelõ. Ugyanaz, mint a filc, de ez utóbbi gyárilag készül. Hasonlít a posztóra, amely azonban szõtt, ványolt anyag. A szó perzsa eredetû, jelentése "ver". Hiszen amikor készítik, valósággal összedöngölik, összeverik.
A komondor, a puli, és a birkák szõre azokon a részeken, ahol a járástól, mozgástól súrlódik csimbókokban lóg. Ez a csimbók a természetes nemez. Erre mondja a kunsági ember, hogy "megkijcesedett a kutya szõre". Ismeretlennek tûnik a szó, pedig Közép-Ázsiában nagyon is hétköznapi, a nemez neve kijiz. Nemezkészítésre legjobb a birka lenyírt, tisztított, fésült gyapja. A gyapjas juhok tenyésztésének õshazája valószínûleg Mezopotámia volt az ie. IV. évezredtõl kezdve. Ma Magyarországon elsõsorban a finom gyapjat adó merinó birkát tenyésztik. Elõzõleg a racka és cigája juhokat tartották igen nagy számban. A birkaszõr pikkelyes felülete a víz hatására megduzzad, kinyílik, a simogató, nyomkodó, hengerlõ mozgás hatására a gyapjúszálak egymásba gubancolódnak, pikkelyeik összeakadnak. Az összegubancolódott szõr új anyagot hoz létre, a nemezt. Amikor félig kész szinte felére összemegy. Ezt a háziasszonyok is tapasztalhatják, amikor gyapjúból készített ruhanemûket mosnak.
A gyapjú lehet
- kézi fésûvel fésült kis bunda, pamacs
- kártoló géppel kártolt bunda, fátyol
- fésûs szalag, fátyol, tépés, elõfonat
A nemezkészítés alapvetõ munkamódszerei
- szappanos, melegvizes gyúrás (kisebb tárgyak)
- hengerelés forró vízzel (nagy méretû takarók)
A gyapjú lerakása
- kis bundát, bundát (fátyolra szedve) több réteget ellentétes szálirányban rakva
- szalagot maroknyi "pikkelyekre" tépve, zsindelyesen minden réteget ellentétes szálirányban rakva
A választott munkamódszer a rendelkezésre álló anyagtól és az elkészítendõ tárgytól, annak méretétõl függ.
A nemeznek három fõ jellemzõje van: az elõállítás módja, a mintakincse, a színezete. A nemez színe, formája, változatos mintái jelentéssel bírnak. Errõl árulkodik a magyarság összetett kultúrája, a fennmaradt (idõt állóbb) régészeti leletek tárgyainak gazdag formavilága, magas mûvészi szintû kivitelezése. A magyar népmûvészet a díszítõ kedv csodálatos példája és kincsestára. Egyféle írásbeliségrõl, képes beszédrõl van szó. Érzelmek és kívánságok íródnak elvont jelképekben kifejezõdve.
A honfoglalás korában természetes volt, hogy hétköznapi és ünnepi tárgyait nagyrészt minden család maga készítette a hagyomány, a hitvilág szellemében. A nemeznek mágikus erõt tulajdonítottak, ezt valószínû, hogy bizonyos megfigyelésekre alapozták (a skorpiók, mérges pókok, kígyók elkerülik a nemeztakarót). Nemezbõl különbözõ figurákat, idolokat készítettek abban a hitben, hogy védelmet adnak számukra és nyájaik számára. Ételük elsõ falatjával, italuk elsõ cseppjével õket kínálták meg. Mágikus szimbólumként értelmezhetõ a híres paziriki négy nemezhattyú is -egy lakókocsi négy sarkának díszítésére használták - amely szimbólumként a lélek "szállítására" szolgált.
Nemeztakarón való fejedelmi avatásról szól egy feljegyzés: 1206-ban nemeztakaróval emelve avatták fel Temüdzsint, a késõbbi Dzsingisz Kánt. A mongoloknál fehér nemezen ült a menyasszony az esküvõi szertartás alatt. A fehér nemez volt a legértékesebb, mivel a fehér a megtiszteltetés színe. A szürke nemezt lószerszámok készítéséhez, valamint a szegényebbek dolgaihoz használták.

"Kerek az ég sátora,
Borul négy irányra,
Nagy a kékség,
A végtelenség."
/népköltés/

Közép-Ázsiában nemezbõl vannak a lakósátrak (jurta: a szó eredeti formája az orosz jurt, jelentése = az a hely ahová a sátrat állítják), nemez borítja a lakókocsikat. A nemezsátorhoz 150-200 juh egy évi teljes gyapjúhozama szükséges. Új sátrat a menyasszony számára állítanak, váza fából van. Türk énekekbõl is ismerhetjük, hogy elsõ alapanyagául az abban az évben született elsõ birka gyapja szolgált. A kereksátor az ég sátora, a család sátora, a magzat háza, az anya méhe. Ház, sátor, hajlék, burok, terem… A nemezsátor (nemezház, kereksátor) az emberiség egyik legnagyszerûbb alkotása.
A férfiak nemez süveget viselnek, karimája prémbõl van, nemeztakaró az ún. "izzasztó" védi a lovak hátát a fanyereg alatt. Ismert a nemez harisnya, vagyis a kapca, a nemezcsizma, amit gyakran meg is talpalnak, hogy erõsebb legyen (régi neve botos), valamint a kepeneg (köpönyeg), a pásztorkabát, ami nyáron hûst ad, télen pedig melegít, és az esõ, a hó lepereg róla. Nem szabják, nem varrják, mégis ujja és csuklyája van. Nemeztakarón ülnek, esznek, alszanak. A sátrat fedõ, a földet és embert beborító nemezt takarónak hívjuk, mert melegen betakaró, ölelõ, beborító anyag. A gyermekek szõrlabdával játszanak, amely könnyû és széttéphetetlen.
A gyapjú az egyik legnemesebb természetes anyag a világon, szabadon formálható, engedékeny anyag. A nemezkészítés újra felfedezése Magyarországon az elmúlt 20 évben megtörtént. Felnõttek és gyerekek százai tanulták meg és lelik örömüket ebben a vidám, társas alkotómunkában.

A hagyományhoz, és mesekincsünkhöz, mint szellemi hagyományunkhoz való viszonyunk igen ellentmondásos, hiszen még mindig gyakran elõforduló jelenség, hogy a vizsgált mûveltséget mai világnézetünk (-nézeteink) szempontjából fogjuk vallatóra, mondván: "bár az egyes jelképek biztosan jelentettek valamit, de nem abban a korban élünk, nem tudhatjuk mi lehetett az eredeti jelentés…"
Úgy gondolom, ez a félig-meddig általánosnak mondható vélemény több szempontból is hamis, hiszen az adott "múltra" vonatkozó idõt mechanikusan kezeli, "már megtörtént" - elmúlt dolognak feltételezve, meséink világát. Több szempontból sem igaz ez.
Egyrészt mesemondóink még köztünk élnek, ma is lehet élõ mesehagyományt gyûjteni. Másrészt, meséinket még ma is mondjuk, vagyis "mondói" vagyunk (függetlenül attól, hogy értjük-e), ezáltal valamilyen szinten kifejti hatását megélhetõvé téve annak valóságát. Gondoljunk gyermekeinkre, ennek kapcsán az esti mesemondásra. A mese lelkükre gyakorolt hatása közvetlenül tapasztalható, bár igen ritkán jelenik meg az õ esetükben az a racionális magyarázat, mely elemzéseink, értelmezéseink esetében természetesnek mondható.
Tehát a mese mindig ott és akkor hat, vagyis "abban a korban" ahol mondják, illetve megélik, megélhetõvé teszik. De nem is ez a legfontosabb módszertani buktató. A fenti szlogen ("nem tudhatjuk, nem éltünk akkor…") összekeveri a mû üzenetét az alkotó-közvetítõ üzenetével.
Meseértelmezések kapcsán gyakran megjelenõ kérdés, hogy a mesemondók mindezt "tudták-e"? Úgy gondolom, hogy ha a hagyomány fenntartói nem tudják , hogy "mi a tétje", mi az üzenete az általuk átadott mûveltségnek, akkor az semmiképpen nem tud hosszú távon megõrzõdni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mai fogalmi rendszerünkkel is el tudnák magyarázni meséink értelmét (de nem is zárja ki ennek lehetõségét). Ugyanis ha mesei valóságunkban elmélyedünk, tapasztalni fogjuk, hogy igen sok jellemzõ mesei részlet, mondat meghatározás értékû, csak az adott (és nem a mai) világkép fogalomrendszerében.
Ezt a világképet pedig a természethez és elsõsorban a természetfelettihez fûzõdõ viszonya határozza meg. Ha dogmatikus és materiális világnézetünkbõl ehhez a viszonyítási rendszerhez közelítünk, akkor elsõ közelítésben a természet viszonyrendszere adódik kézenfekvõnek.
Ezen a ponton fel lehet vetni azt a kérdést is, hogy nekünk itt és most milyen közvetlen viszonyunk van a minket körülvevõ természethez, illetve annak változásrendjéhez. Mint látni fogjuk, ez az az alap, mely további vizsgálódásunkat leginkább meghatározza.
Ha viszonyunk rendezett és harmonikus, akkor a természeti (évköri) alaptörvényekhez való alkalmazkodás olyan evidencia, amelyet nem kell külön magyarázni (ezért keresik eredménytelenül "kívülrõl közelítõ" kutatók a "használati utasítást" mûveltségünk szemléletrendszeréhez). Ha viszont kiesünk ebbõl az általunk hordozott eredendõ rendbõl, akkor minden magyarázat mesterkéltnek tûnik a "kívülálló" számára.
Ha a természet világunkban tapasztalt rendjéhez közelítünk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a legalapvetõbb "eleme" ennek a rendnek, mely a teljes rendszer mûködésére meghatározó (irányító) hatást gyakorol, az a fény. Hogy ezt belássuk (már ha szükséges) gondoljunk arra, hogy ehhez a fényhez fûzõdõ viszony gyakorlatilag minden õsi (még természetes) mûveltség alaprétegét képezi.
De itt nem csak a külsõ, hanem a belsõ világunkban megtapasztalható fényrõl is szó van, illetve ezen "két világ" összehangolt egységérõl. Gondoljunk hétköznapi szóhasználataikra: ha érthetõ egy magyarázat, akkor azt mondjuk rá, hogy világos. Hasonló probléma jelenik meg "A cinkotai kántor" címû mesénkben:

"Kezdõdik pedig ez a történet avval, hogy a cinkotai község plébánosa felment Mátyás királyunkhoz Budára, igen nagy kéréssel köszönt be a királyhoz. Elmondta a plébános, hogy milyen szegény az õ eklézsiája, és hogy õ mennyire szeretne boldogabb nyáj fölött pásztorkodni. S hogy hát tudja meg a felséges király, hogy a cinkotai plébánia valamikor apáturaság volt, tanúsítja azt egy felírás is, amit éppen nemrégiben találtak egy kövön, …. Hogy milyen Isten elõtt kedves dolgot cselekednék a király, ha visszaadná a cinkotai plébániának az apáturaságot, …
Azt felelte Mátyás király:
- Meghallgattalak, tisztelendõ atyám, meg is teszem, amit tõlem kértél, ha méltónak ítéllek tégedet, egyszerû plébánost, az apáturaságra. Az pedig azon múlik, megfelelsz-e nékem három nehéz kérdésemre.
- Mi légyen az a három kérdés, felséges király?
- Azt is meghallod nyomban, tisztelendõ atyám. Elsõ kérdésem: mit gondol a király? Második kérdésem: hol kél fel a nap? Harmadik kérdésem: mennyit ér a király?"

A cinkotai pap tehát Mátyás királytól apátságot kér. Ilyenkor a legritkább esetben sem szokás viccelõdni, még ha jelen világnézetünk szempontjából a válaszok komolytalannak is tûnnek. Ugyanis a vizsga lényege általában két létállapot (szint) közötti próbatételben határozható meg. Ha egyházi méltóság a tét (és itt most elsõsorban ne intézményrendszerre, hanem szellemi, lelki és ezen keresztül anyagi világunkban megnyilvánuló lét minõség képviseletére gondoljunk), akkor feltételezhetõ, hogy a "vizsgakérdés" ennek a három rétegnek (test, lélek, szellem) összehangolt mûködésrendjére kérdez rá. Hiszen soha nem az a kérdés, hogy a részleteket tudjuk-e, hanem sokkal inkább a részletek közötti "kötõanyag" ismerete az, ami lényeglátásunkat vizsgáztatni tudja. Vagyis Rész, önmagában eredendõen nincs. Minden Rész az Egész része. Az Egészrõl való tudás pedig nem lexikális adathalmaz, hanem a mûködés törvényének az ismerete. Ebben az értelemben az elsõ kérdés ("- Mit gondolok?") a szellemiségre vonatkozik. A "gondolatolvasás" képessége pedig szintén nem valami "csodás elem". Gondoljunk mondásainkra; ha valaki gondolata mögé látunk, gyakran azt mondjuk, hogy "átlátunk a szitán"… Vagyis a szellemi érzékenység és ráhangoltság képessé tehet minket arra, hogy bizonyos összetevõk esetén elõre jelezzük valaki (valakik) gondolatait és ezáltal cselekvését. De mielõtt továbbmennénk, nézzük meg a kántor válaszait:

"- Nohát halljuk, tisztelendõ atyám, az okos szót. Elõször is, mit gondolok én most?
- Felséged azt gondolja - feleli a mester -, hogy a cinkotai plébános áll elõtte, pedig csak legkisebb szolgája, a cinkotai kántor teszi felséged elõtt az udvarlását.
Nagyot nézett erre Mátyás, azután csak biccentett. Ez a felelet bizony talált.
- Hát azt meg tudod-é mondani, hol kél fel a nap
- Meg hát! - mondja rögtön a kántor. Felségednek Budán, nekem meg Cinkotán!
- Ez is jó volt! - bólintott egy nagyot a király. - No most, kántor uram, mennyit érek én?
- Mennyit ér felséged? Azt is megmondhatom. Mert Felségedet Isten fia után a legelsõnek helyezem az emberek rendjében. Mivel pedig az Isten fia harminc ezüstpénzre becsültetett, úgy gondolom, Felséged megér huszonkilencet.
A király szívesen elmosolyodott erre az elmés és derék feleletre, tüstént felajánlotta a mesternek magának a cinkotai apáturaságot…"

A harmadik kérdés: "- Mennyit érek én?", a testiségre vonatkozik.
De erre is csak akkor válaszolhatunk, ha meg tudjuk határozni a testiséghez fûzõdõ viszonyunkat. Ennek a viszonyrendszernek az "alap mértéke" hagyományos világképünkben Jézus Krisztus. Itt érezhetjük át a legteljesebben; ennek a testi valóságnak az anyagi létezés nem célja, hanem eszköze.
Ha a mesében harminc ezüstpénz, mint az elárulás ára szóba kerül, akkor gondoljunk arra, hogy az "elárul" szavunknak van olyan értelme is, amely a "nyilvánvalóvá tesz" kifejezéssel helyettesíthetõ. A királynak pedig éppen az a feladata, hogy anyagi létünkben a jézusi tanítás eredendõ rendjét megvalósítsa, és nyilvánvalóvá tegye. Jézus Krisztus apostolaként igazgassa az ország, és ezen keresztül a világ dolgait, hiszen õ következik a sorban közvetlenül utána.
De a most végére hagyott, középsõ kérdés ("hol kél a nap?") lesz az egész "vizsgatételsor" kulcsa. Itt szokott a "jól értesült értelmiségi" a leginkább mosolyogni a mese "gyermeki naivitásán". És éppen ezért itt érhetõ tetten próbatételeink mûködésrendjének legfõbb csapdája is. Vagyis olyan helyzet elõtt állunk, amelyre azt hisszük, hogy nagyon egyszerûen tudjuk a választ, és gondolkodás nélkül rá is vágjuk: Keleten.
Csakhogy egyrészt ez így nem igaz, másrészt viszont nem is erre vonatkozik a kérdés. Ez ugyanis a természetben élõ ember számára a legalapvetõbb természetismereti tény: a Nap egy éven belül csak kétszer kel pontosan Keleten (tavaszi és õszi napéj-egyenlõségkor). Egyébként Északkelet - Délkelet között látszik "vándorolni". Ezt nem kellett külön tanítani, hiszen minden nap pontosan megtapasztalható volt. Ünnepek alkalmával pedig különösen, hiszen az "ég mennyezetén" való jelek határozták meg azok rendjét.
Miért nem természetes ez ma? Azért, mert éppen ez a közvetlen megtapasztalhatóság tûnt el életünkbõl. S ezeket a tényeket ma már természetellenes közegben, természetellenes módszerekkel iskolákban tanuljuk, majd döntõ hányadát rövid úton elfelejtjük.
És miért ez a harmadik kérdés a leglényegesebb? Ha elõzõ két kérdésünk a szellemiségére és a testiségre vonatkozott, akkor könnyen kitalálhatjuk, hogy itt a lelkiségé lesz a fõszerep. A vallás(-ok) középpontjában pedig éppen ez áll, vagyis nem az a kérdés, hogy a fizikai külsõ világ Napja hol látszik felkelni, hanem, hogy a bennünk élõ fény pislákol-e már? Így van értelme a kérdésre adott válasznak is:

"Felségednek Budán, nekem meg Cinkotán."

Vagyis elsõsorban belsõ természet ismeretrõl van szó, és ezen keresztül a külsõ és belsõ világunk eredendõ, fényteli harmonikus egységérõl. Ha ugyanis valakinek lelkében a "nap fénye ragyog", vagyis a fény rendje mûködteti életét, a fény teljesedik ki benne és általa, akkor arra azt mondjuk, hogy megvilágosodott. Vagyis közvetlen kapcsolata van az eredet forrásával.
"Természetesen" erre rögtön azt lehet mondani, hogy semmi köze nincs a komoly tudományos valósághoz. A probléma megint ott van, hogy nincs külön ilyen- meg olyan világunk. És bár itt nem tudománytörténeti fejtegetésrõl van szó, hanem arról, hogy a tudás megszerzésének vannak közvetlen, vagyis a tudományos vizsgálódástól eltérõ módjai is (nem a tudomány ellenében!), mégis azt kell hangsúlyozni, hogy itt legfeljebb csak részleges ismeretekbõl származó álproblémáról van szó. Ugyanis a fentebb vázolt "fényes forrással" közvetlenebb a kapcsolatunk, mint gondolnánk. Ha a leghétköznapibb anyagi világunk felépítését vizsgáljuk, feltehetjük a kérdést: honnan ez a sokféle anyag a világunkban? A válasz ma már tudományos közelítés által is tetten érhetõ, hiszen a tapasztalható anyagi sokféleség valaha létezett csillagok maradványai. Minden, mi körülvesz bennünket, ezen valaha létezett csillag (csillagok) utóélete. Mi is ebbõl az anyagból vagyunk az utolsó sejtünkig. Ez az "anyag" "emlékezik" bennünk önön eredendõ fényére. Tehát itt nem valami merõben új dolog felfedezésérõl van szó, sokkal inkább a természetes, eredendõ mûködésrend bennünk (és környezetünkben) megvalósuló felismerésérõl. Az így megjelenõ üzenet bennünk és általunk él kitörölhetetlenül. Vagyis a fentebb vázolt "fénylõ lélek"-rõl való tudás nem kevesek kiváltsága, hanem mindannyiunk lehetõsége. A remény mindannyiunkkal újraszületik.
Itt juthatunk el meséink hallatlanul jelentõs szerepéhez, hiszen olyan fogalmi rendszerben mondják el üzenetüket, mely a legkisebb gyermekkortól is érthetõ, átélhetõ, és szellemi fejlõdést feltételezve a felnõttkorban kibontakoztatható.
Természeti hasonlattal élve, mindannyiunk lelkében élõ fény mag számára a mese olyan táplálék, mely során az életkor elõrehaladtával a mag élõ, "égig érõ fává" terebélyesedhet, összekötve az égi rend törvényeirõl való tudást mindennapi életünk gyakorlatával. Vagyis, ha a "belsõ fény útján" a személyiség bontakozik ki, akkor ezen a belsõ úton a külsõ fény útja is irányadóvá válik (válhat). Ez pedig a Nap útja, és az ennek következtében megjelenõ természeti változásrend. Így már nem csak a fény válik fontossá, hanem annak "járása", vagyis kiteljesedésének az útja is.
Ezt az élõ fényt pedig, mint a "világ világossága" Jézus Krisztus képviseli világunkban. S mivel élõ minõségrõl van szó, õ jelenvaló, ahogy az legendameséinkben is gyakran megjelenik.
Egy, a fentiek szempontjából fontos legendamese alapján Jézus Krisztus és Szent Péter járnak-kelnek az Alföldön. Házakhoz be-betérnek, és tejet kérnek. Van, ahonnan elzavarják õket, van ahol rossz tejet adnak. Végül aztán eljutnak egy házba, ahol éppen akkor fejték a tejet. Kérésükre adtak is jószívvel. Jézus megissza a tejet, majd így szól Szent Péterhez:

- No ez már téj!

Így lett Mártély, Mártély.

A fenti mese több szempontból is igen jelentõs elemeket tartalmaz. Egyrészt a tejkérés õsvallásunk szellemi emberei (vezetõi) a garabonciások, táltosok szokása volt. Ha mese kapcsán azt a köztudott tényt említjük, hogy "õsvallási elemeket" tartalmaznak, akkor már az elsõ pillanatban figyeljünk fel arra, hogy az úgynevezett õsvallás, és a Jézus által képviselt tanítás nem válik el egymástól. Mint ahogy az meg is fogalmazódott egy alkalommal:

"Tátus pap, az Jézus urunk magyarul"

De mielõtt még belebonyolódnánk az õsvallási képzetekbe, figyeljünk fel a mese kezdõ motívumára. Vagyis arra, hogy Jézus és Szent Péter jár-kel az Alföldön. Természetesen nem arról van szó, hogy hozzávetõleg kétezer esztendõvel ezelõtt történt az eset. Ez nyilvánvaló képtelenség. Sokkal inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy Jézus és Szent Péter ma is jelen vannak életünkben, vagyis nekik nem múltjuk, hanem jelenük van.
Egy másik mesében az Arany Ilona könnycseppje címûben , Arany Ilona könnyeibõl emelkedett hegyet, amikor az arra jött emberek meglátták, hogy milyen szépen csillog, akkor elhordták onnan. A különbség nyilvánvaló. Ez utóbbi esetben, akik nem a fényt, hanem a felszíni csillogást tudják csak tapasztalni, azok "jelenlétükben" is a múlt idõt képviselik (õk a "jöttmentek"). Itt élhetnek közöttünk, de mégsincsenek jelen.
A jelenlét viszont egydimenziós idõnket vizsgálva az a pont, amelynek éppen az a sajátossága, hogy nincs dimenziója, vagyis sem térbeli, sem idõbeli kiterjedéssel sem rendelkezik. Azért fontos ez, mert így válhat közvetlenül is tapasztalható valósággá fenti képletünk. Egyik oldalon a jöttment, akinek csak múltja van, jelenléte is múlt idõ, õ az, aki kiesett a teremtés rendjébõl. A másik oldalon, aki "jár-kel". Aki akkor is jelenvaló valóság, ha testében éppen nincs közöttünk. Aki viszont éppen a teremtés eredendõ rendjének képviselõje és fenntartója. Itt elemzett kifejezésünk mindkét tagja nagyon fontos. Az, hogy miért fontos a "jár"-ás, arról késõbb. Elõbb nézzük meg, hogy mit jelent a "kel"?
A természetes alapú jelrendszer értelmezése esetében, ha egy jelenségnek több jelentése van, vagy több irányba bontható a jelentéstartalom, akkor soha nem az a kérdés, hogy a több értelmûségbõl melyik az, amelyik a valóságos, hanem sokkal inkább az, hogy mit jelent a feltárulkozó jelentések összessége. Ez a fejtegetés éppúgy sajátos (természetes alapú) logikát feltételez, mint Mártély szavunk eredetének magyarázata. S lehet, hogy ez nem egyezik a mai vizsgálati módszerekkel, (hiszen gondolkodásmódunk, észjárásunk is eltávolodott az egységes világképtõl) mégis úgy gondolom, hogy az adott jelértelmezés visszaolvasása csak abban a logikai rendszerben lehetséges, amelyben az eredetileg megfogalmazódott.
Elsõ közelítésben a "kel" annyit jelent, hogy pl. valaki, vagy valami felkel. Jelent ugyanakkor kívánságot is, hogy "kell" (valami szükségest, adott esetben nélkülözhetetlent személyes létünkben). Ha mint szótövet vizsgálva arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi minden keletkezhet ebbõl a szóból, akkor elsõként "Kelet" szavunkat kell megemlíteni. A Kelet pedig azért Kelet, mert ott (illetve annak tájékán) valami olyasmi kel, ami mindannyiunknak nagyon kell. Hiszen ez a külsõ fényességünk forrása, földi létünkben minden élõ keletkezésének elsõ és legfontosabb feltétele. Így a Keletbõl nem nehéz eljutni a keletkezésig. Hiszen Keleten (illetve tájékán) a keletkezés ereje, a Teremtõ fényesség kel és "jár" a maga látszólagos útján. Vagyis, ha Jézus Krisztus jelen van a világban (itt jár-kel közöttünk), akkor ez a benne testesülõ teremtõ fényesség a Nap útjában érhetõ tetten.
A képen ez a kozmikus egylényegûség meghatározásszerûen jelenik meg. A veleméri templom keleti ablakán a felkelõ Nap fénye mint Krisztus teste lép be otthonába, a templom belsõ terébe, hajnali áhitat idején.
Ez azonban még nem magyarázza meg azt, hogy miért kérnek tejet? Ebben az esetben önmagunknak is fel kell tennünk a kérdést: mit jelent nekünk a tej? Miért éppen a tej? És miért fontos ez annyira, hogy házról-házra járnak? Garabonciásainkról elmondják, hogy ha nem kaptak tejet, akkor megbüntették a gazdát. Olyan forgószél keletkezett, amely levitte háza tetejét.
Az egész kérdés tulajdonképpen vizsgakérdés. Felismerjük-e a tej kérõjében azt az embert, aki létében a teljességet (vagy ahogy a tancsi református templom kazettás mennyezetén írták: "Telyes"-séget) képviselik. A tej ugyanis a teljesség megjelenítõje, nemcsak szójárásunkban, de a táplálékok között is. És itt ne csak az anyatejre, mint az élet legelsõ szakaszában megjelenõ teljes értékû táplálékra gondoljunk, hanem pl. a pusztai nomád életvitelre is, ahol ez az egyik legfontosabb táplálék.
S ha házakba be-betérnek és tejet kérnek, akkor itt egy olyan út jelenik meg, melynek az állomásait a tej jelöli ki. Ez pedig a Tej útja itt, földi létünkben. Hiszen ne feledjük, hogy a járásukban-kelésükben a fény útját érhettük tetten. Ugyanennek az útnak az egy léptékkel nagyobb formája az a Tejút, melynek hagyományos népi csillagneveink többek között Jézusútjaként is nevez.
Vagyis a belsõ út külsõ, kozmikus vetületeként egyrészt a Nap útját kaptuk meg, másrészt pedig a Tejutat, mint egy léptékkel nagyobb világunk konkrét megjelenését. De ne feledjük; nem az a kérdés, hogy "vizsgázóink" (vagyis voltaképpen mi magunk) jól felelnek-e földrajz, vagy csillagászat tantárgyból, hanem sokkal inkább az, hogy ebben a kozmikus képletben -amit akár egy pohár tej is jelezhet- felismerjük-e kicsi világunk mûködésrendjének alapképletét? Vagyis képesek vagyunk-e arra, hogy a nagy mindenség rendezettségét önmagunk eredendõ létében is felismerjük, és ezáltal vissza tudunk-e térni hétköznapi létünkben is ehhez a külsõ és belsõ világunkban felismert teremtõ forráshoz?
A Tejút szûkebb értelemben az éjszakai égbolt azon fényes sávja, amely galaxisunk fõ tengelyét jelzi. Ezt nevezi hagyományunk, pl. "égig érõ fának". Tágabb értelemben, mint galaxis viszont a látható csillagaink összességét is jelenti, hiszen szabad szemmel nemigen láthatunk át más világokba. Mindkét értelmezés fontos számunkra. Tanulsága más-más rétegét bontja ki a mindannyiunkat körülvevõ, tapasztalható valóságnak.
Ha a Tejutat, az éjszakai égbolt fehér sávjaként értelmezzük, akkor a fentebb vázolt két rendszer (Napút és Tejút) két helyen találkozik egymással. Ezek a területek csillagkép elnevezéssel határozhatók meg pontosan. Egyrészt az Ikrek, másrészt pedig a Nyilas csillagképekrõl van szó. Mindkét esetben, mikor is a felkelõ Nap fénye az adott téri tartományban található, ünnepeknek is ideje érkezik. Az Ikrek oldalán, a szárba szökkenés (ég felé nyúlás) idején megnyílik az ég boltozatja, és Jézus mennybemenetelével a Szentlélek eljövetelének ünnepét tartjuk Pünkösdkor. Ennek "túloldalán" a Nyilas téridõ-egység területén pedig (mikor világunk termõ, teremtõ középpontja irányából láthatjuk felkelni kicsi világunk Napját) a "világ világosságának" születését várjuk elcsendesedve. Ez advent ideje. A fenti ünnepek pedig mint az idõ folyamatának "csomópontjai" ennek a két "fénylõ valóságtartománynak" a metszéspontjában jelennek meg. A tengely, mely-e két pont között átível, a Tejút, másik névváltozatán: a Lelkekútja.
Természetesen nemcsak ez a két ünnep viseli magán az "ég mennyezetének" jeleit, hanem mindegyik természetes alapú ünnepünk az idõ egy-egy kitüntetett csomópontját jelzi. Ezen "idõjelzõ rendszer" mûködésének alapja pedig az eddigiek során elemzett égi minõségeink (úgymint a csillagok, csillagképek, és a Nap, illetve a bolygók) "járásának" összehangolt rendje. A csillagok, csillagképek, illetve a Nap és a bolygók éppen úgy viszonyulnak egymáshoz, mint óránk számlapja a mutatókhoz. Ez az óraanalógia, ha végig gondoljuk, igen fontos következményeket rejt magában, hiszen az idõ járásának égi változásrendjére hívja fel figyelmünket. Az ünneprend pedig -mint láttuk- ezáltal a természeti változásrendhez való igazodás, rendezõdés alkalmait adják.
De miért fontos mindez a mesék rendjében? A fentebb vázolt ünneprend a természeti változásrend lenyomataként minden egyes jellemzõ, jellegadó csomópontra vonatkozóan különbözõ karakterû tulajdonságkört hordoz magában. Például tavasz kezdetén, mikor minden magba záródott létforma kinyílik, akkor mi önmagunkban is átélhetjük ennek a kinyílásnak az élményét. Ennek ellentéte a befelé fordulás, "magba záródás". Két, ellentétes irányú, a természet rendjében is tetten érhetõ mozgásfolyamatot idéztünk meg. Próbáljuk meg eljátszani (eljátszatni) ezt a két mozgást. A kinyílás során egy pontból elinduló, fölfelé törekvõ, két különbözõ irányba széttartó egyenest, voltaképpen a Kos téridõ-egység képjelét kapjuk meg. Itt érthetjük meg, hogy ez az idõegység miért nem viselheti más lény nevét (pl. a lóbogárét), ugyanis a kos nevû állat címerében hordozza ezt a formai képletet. A bezáródáskor pedig ezzel éppen ellentétesen, a kinyílt létforma egy pontba való visszahúzódását kapjuk. Ennek legegyszerûbb képjele a "befele forduló" "félkör", amely ha "tárgyiasul", akkor pl. a bárkának, vagy éppen a hintónak lesz az alapképlete. Mindkét eszköz jellemzõ tulajdonsága, hogy labilis egyensúlyi állapotban ugyan, de megtartja az életet. Ennek a szintén természeti képletnek további formaváltozata a mérleg is. Évkörre vetítve ez a Mérleg téridõ-egység.
Ezek a tulajdonságkörök viszont éves rendünkben éppen úgy mûködnek, mint az elõzõekben említett óraszámlap és óramutató. Mindkettõ térbeli képzõdmény, (mint ahogy a csillagkép is az) de összehangolt mûködésük következménye a dimenzióváltás. Vagyis az észlelt téri helyzet az értelmezés és tájékozódás során átvált idõdimenzióra. Ezt az átváltást óránk esetében minden gond nélkül megtesszük, hiszen megtanultuk. Mégis problémát jelent ez egy léptékkel nagyobb területen, az égbolton. Pedig ott is az idõ járása, forgása mondja el mindannyiunk számára aktuális (arra az idõre érvényes) üzenetét.
Vagyis az a tulajdonságkör, mely az évköri rend szerves részeként jelenik meg mûveltségünkben (így meséinkben is), az idõ fentebb vázolt változásrendjének természetes lenyomata.
Vegyünk két egyszerû példát arra vonatkozóan, hogy hogyan jelenhet meg hagyományunkban a fentebb vázolt két évköri egység? Mindkét esetre számtalan példa felhozható. Ragadjunk ki két képet, a csengersimai református templomból, és nézzük meg két festett mennyezetkazettát.
Az elsõ esetben egy olyan "kétfejû" lénnyel találkozhatunk, akit, ha nem ismerjük képi nyelvünk téridõ-rendjének jelölését, akkor gyakran kizárólagosan csak, mint térbeli állapotot (állatot) tapasztalunk. Így, ebben az esetben csak valami "csodalényrõl" lehet szó. Viszont pl. Fehérlófia címû népmesénkbõl pontosan ismerhetjük azt a helyzetet, amikor a griffmadár a fõhõst viszi vissza saját világába. Ezen út során hol az egyik, hol a másik irányba fordítja fejét, és így hol ételt, hol pedig italt kell adni neki. A templom mennyezetén ugyanez az elõre-hátra tekintõ (vagyis idõben értelmezhetõ képlet) madár jelenik meg, mint a tavaszi feltámadás képi jelzése. Ezt látszik megerõsíteni az a festésmód is, mely során a madár testére jól kivehetõen nem tollat, hanem pikkelyeket rajzoltak. Lényünk alsóteste ez alapján akár hal (mint a Halak téridõ-egység jelölõje) is lehet. A két értelmezés nem kizárja, hanem erõsíti egymást. A képjelet, mint mozgásdiagramot (az idõben) összeolvasva így egyértelmûen rajzolódik ki a legegyszerûbb képi olvasat; a Halak téridõ-egységbõl a tavaszi feltámadáskor a Kos téridõ-egységébe érkezünk. Ekkor, a természet feltámadásával újul meg minden, ami él. Fehérlófia is itt, ezen az évköri szakaszon érkezik vissza az alsó világból otthonába.
Másik képünkön az elõzõekben elemzett "labilis egyensúlyi állapot" egyik képjelét láthatjuk, a bárkát, mint elõbbi mozgásdiagramunk fordított helyzetû megjelenési formáját. Ez az évköri helyzet, mint tudjuk, a Kos túloldalán, a Mérleg téridõ-egységet jelöli. Ezt a formai képletet kapjuk meg pl. a Hajnalcsillag címû népmesénkben. Itt is, ott is a bárka az élet átmenekítésének alapeszköze. Más mesében ugyanez a helyzet hintó képében is megjelenhet, gondoljunk pl. Három kívánság címû mesénkre. Ez esetben talán még egyszerûbb a képlet, hiszen a tündér sárba ragadt hintója elé kutyák lettek befogva. És ha a hintóban felismertük a Mérleg tulajdonságkört, akkor a tündérben könnyen ráismerhetünk a Mérleget megelõzõ Szûz téridõ-egység képviseletére. Az itt megjelenõ kutya pedig a Kos téridõ-egység keleti nevének megjelenése.
Ez a nagyon rövid, rámutatás szerû elemzés közel sem jelenthet teljes körû értelmezést, csak jelzi azokat a mélyebb összefüggéseket, melyek irányába érdemes lehet kutatni, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen belsõ kényszer tartotta meg meséinket igen hosszú idõ távlatában, és mi lehet az üzenete számunkra itt, és most. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy ünnepeink, mint rítusaink meghatározói, és ezen keresztül mûveltségünk teljessége, a természeti változásrend lenyomataként jelenik meg kisvilágunkban. Ennek a térben és idõben egyaránt megnyilvánuló változásrendnek a vetülete népmesekincsünk is. De nemcsak az a fontos, hogy a mesék ennek a változásrendnek a megjelenítõi, hanem az is, hogy ezáltal (mintegy "visszautazva" hagyományunk világképében) fel lehet ismerni és meg lehet valósítani ezt a mindannyiunkban hordozott "égi rendet".
A mese gyerekkortól erre a természetes alapú világképre készíti fel hallgatóját. Olyan erkölcsi értékrend ez (mint a fény-árnyék változásrend társadalmi vetülete), melyhez hozzá tudja rendelni megszerzett és felismert tudását, tapasztalatát. Ezáltal tud a megszerzett, és közvetlenül is megtapasztalt tudás egymásra épülve kiteljesedni, és hosszú idõn keresztül élõ módon megmaradni. A hagyomány értelme és jelentõsége csak ebben a nyitott, élõ, egymásra épülõ rendszerben tud továbbélni. A népmese pedig ennek a szellemi, lelki és ezen keresztül anyagi kiteljesedésnek egyik legfontosabb kulcsa.
Mert meséink tanulságai még ma is élnek (bennünk).

2001. Pünkösd

"Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!"
(lovag Poeltenberg Ernõ tábornok szavai a társaihoz a kivégzésükre indulva)

Október 6. Nemzeti Gyásznap. 1849-ben ezen a napon báró Haynau táborszernagy vérbíróságának ítélete alapján kivégezték a szabadságharc 13 vezénylõ tábornokát. Ugyanezen a napon hajtották végre a halálos ítéletet gróf Batthyány Lajoson, az elsõ felelõs magyar miniszterelnökön.

Furcsa dolog a történelem. Az aradi gyásznapról szinte mindenki tud. Számomra az a legelgondolkodtatóbb az a tény, hogy a nemzeti köztudatban a tábornokokról csak haláluk ténye él. Meg utca- és térnevek sokasága.

Valamennyiük nevét kapásból sok történelemtanár sem tudná felsorolni. Még kevésbé követte nyomon a kutatás azt, hogy honnan indultak, milyen úton érkeztek ahhoz az 1849. október 6-i naphoz. Amikor is olyan lenyûgözõ, majdnem emberfelettinek tûnõ bátorsággal viselték el a halált!

Nem voltak egyforma képességû katonák, egyformán sikeresek sem, ez nyilvánvaló. Azt valószínûleg bizonygatni sem kell, hogy egyikük se készült kora ifjúsága óta mártírnak. Életvidám katonák voltak, nem fanatikusok. Miként a fiatal Deák Ferenc se készült a haza bölcsének, vagy gróf Széchenyi István, a vitéz és kalandkedvelõ huszárkapitány se a legnagyobb magyarnak.

Azon a napon a milliomos földesúr Kiss Ernõ, a gazdag magyar fõúr Vécsei Károly, egy német arisztokrata Leiningen-Westerburg Károly, egy szerb, de magyar érzelmû hivatásos katona Damjanich János, egy republikánus demokrata Nagysándor József, a vasúti fõtisztviselõ Lázár Vilmos, harmincévi hû szolgálatáért alig másfél évvel korábban osztrák nemességet kapott õrnagy Schweidel József, a kitûnõ mérnök Török Ignác, a legelõkelõbb magyar nemesi család sarja Dessewffy Arisztid, egy iparszervezési tehetség Láhner György, egy az osztrák középosztálybéli Poeltenberg Ernõ, egy horvát granicsár Knezic' Károly, és egy pozsonyi fogadós fia Aulich Lajos sorsa találkozott azon a napon. S nem véletlenül.

Mint látjuk, többen nem is voltak magyarok, de a magyar ügyért harcoltak, és Magyarország függetlenségéért áldozták életüket. Jó példa erre lovag Poeltenberg Ernõ egy naplójegyzete:" Csak a nyelvem német, szívem magyar, mert a szabadságért dobog." Ez különösen nagy megtiszteltetés hazánknak, hiszen a hajdani osztrák õrnagy Magyarországot a szabadsággal azonosítja.

A másik jó példa, hogy hogyan azonosult a magyar üggyel egy német arisztokrata, gróf Leiningen-Westerburg Károly. 1849. február 24-én foglyul ejtették Cibakházán. A zászlóalja - amikor megtudta -, egy elsöprõ erejû rohammal kiszabadította parancsnokát. Másnap rövid beszédben köszönte meg katonáinak, amit érte tettek. Igaz, elõbb ceruzával leírta, majd tintával tisztázta. Így, ebben a formában maradt ránk.

"Czibakházán elhullott testvéreink hamvai felett emelkedõ sírdomb vitézségtek legdicsõbb emlékoszlopa! Hazánk elismerése szavaimat igazolja! Közös hazánk örül olly gyermekein, mint tik! De mit szóljak én, kit kiragadtatok az Ellenség rabbilintsei közûl - nektek köszönök mindent, mert szabad vagyok. Harczoljunk, hallyunk szeretett hazánkért!"

A haza befogadta Graf Karl Leiningen-Westerburg zu Alt-Leiningent. Leiningen Károly õrnagy pedig magáénak fogadta hazánkat.

Már említettem, hogy a mártír tábornokok sem voltak szentek. Szerették az életet, uram bocsá' még a jó bort is. Egy szentnek könnyû tökéletesnek lenni. Az átlagos emberek nagysága abban rejlik, hogy életük egyik-másik szakaszában akár egy-két pillanatában túl tudnak lépni önmagukon. Ez valamennyi mártír fõtisztre igaz volt.

Nagyságukat és emberségüket az is bizonyítja, ahogy utolsó óráikat töltötték. Például Aulich tábornok megírta búcsúlevelét Pál öccsének, aki a császár oldalán volt hadbíró. Ezután nagy nyugalommal Horatiust olvasott. Láhner, a zseniális szervezõ, utolsó éjszakáján elõvette fuvoláját, és Donizetti Lammermoori Lucia címû operájából Edgar búcsúáriáját játszotta kotta nélkül.

Schweidel tábornok "A három testõrt" olvasta. Dessewffy tábornok élete utolsó napján volt a felesége 25. születésnapja. Október 6-án kora reggel felkereste a pap. A tábornok rendkívül vallásos volt. Fel kellett ébreszteni, mert a gróf mélyen aludt. "Tiszta lelkiismeretem van, s ez aludni hagyott"- felelte az ámuló kérdésre.

Leiningen gróf búcsúlevelet írt bátyjának, szép és fiatal feleségének, sógorának. Ezt a levelet így fejezi be: "Éppen most szenvedtek ki négyen közölünk, még visszhangzanak a lövések a szívemben. Most ránk kerül a sor..." Török tábornok, a neves hadmérnök, Vauban francia marsall erõdítéstan-könyvét olvasta.

A legnagyobb meglepetést azonban Damjanich okozta. A kortársak a herkulesi termete, valamint õszinte, néha szókimondó, nyers modora miatt "vadrácnak" titulálták. A tábornok egy nagyon szép imát írt feleségéhez:

"Ima kivégeztetésem elõtt, 1849. október 5-rõl 6-ra virradóra.

Mindenség Ura! Hozzád fohászkodom! Te erõsítettél engem a nõmtõl való elválás borzasztó óráiban, adj erõt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erõsen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg ó Legfõbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben -Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmezõ karod segített némely kétes küzdelembõl sértetlenül kilábolni -dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtõl! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erõt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen elõtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

Emíliámnak vigasztalásul."
Damjanich

A legkevesebb amit elmondhatunk, hogy ez mély, s megindító költészet. Tehát, mint ahogy írtam, aradi hõseink igazi hús-vér emberek voltak Számomra a katonák magatartását a legtökéletesebben Márai fogalmazta meg a Vidali módszerében: "igazi katonához, ahhoz a régi fajtához, akinek a komolyságán és férfiasságán átéreztem azt a riadt szemérmet, a belsõ magatartásnak azt a gyermeteg áhítatát, amellyel örökké tudja, hogy aki támad, az mindig véd is valamit.

«Szeretem a katonákat» - mondta bizalmasan - «szeretem fegyelmüket, életmódjukat és lovagiasságukat; az igazi katona tudja, hogy halálig harcol, nincs béke, csak békés átmenetek, a küzdelem nyers és kegyetlen, de be kell tartani közben, néha könyörtelenül be kell tartani a játékszabályokat, s a végsõ cél nem valamilyen olcsó diadal, harsonákkal, lobogó zászlókkal és hódoló parasztokkal, nem egy erõd megvívása, hanem maga a harc."

A vértanúk ebben a szellemben éltek, és harcoltak hazájukért. Sokan mondják, hogy jó a hazáért meghalni. Dehogy jó! De jó, hogy van haza, amelyért adott esetben meg lehet halni! S õk becsülettel éltek, és úgy is haltak.

Október 6-án egy pillanatra emlékezzünk meg szabadságharcunk valamennyi neves és névtelen hõsérõl. Hiszen Õk igaz ügyért, a szabadságért, hazájukért harcoltak.

Áldottak legyenek haló poraikban is!

Lõrincz Miklós nyá. ezredes
(A volt pécsi tüzérdandár utolsó parancsnoka)

Az aradi 13-ak utolsó mondatai

A "tizenhármak":

Fent: Leiningen-Westerburg Károly, Damjanich Lajos, Török Ignác, Aulich Lajos, Vécsey Károly
Középen: Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Nagy-Sándor József, Knézich Károly, Schweidel József
Lent: Kiss Ernõ, Lahner György, Poeltenberg Jenõ

A kivégzés elõtt elhangzott utolsó mondatok:

Leiningen-Westerburg Károly: A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.

Damjanich János: Legyõztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.

Török Ignác: Nemsokára Isten legmagasabb ítélõszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Õt szolgáltam.

Aulich Lajos: Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.

Vécsey Károly: Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.

Lázár Vilmos: Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.

Dessewffy Arisztid: Tegnap hõsök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata.

Nagy-Sándor József: De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hõssé, igaz emberré, jó katonává tett.

Knézich Károly: Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.

Schweidel József: A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.

Kiss Ernõ: Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicsõ szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.

Láhner György: Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.

Poeltenberg Ernõ: Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.

In memoriam - október... - 1849.

(Részlet Kacziány Géza: Magyar vártanúk címû könyvébõl, Budapest, 1905.)

Éjfél után két óra tájt tértek vissza a lelkészek ismét a halálraítéltekhez, kik igen megörültek nekik. Most már nem sok idõ volt, hiszen az elsõ kivégzéseknek már reggel 6-kor kellett megtörténniök s akkorra Istennel és emberekkel le kellett számolniok. Vallásos áhítattal gyóntak meg a katholikusok, sõt a görög-katholikus Damjanich is, ki a rácz papot elutasítá és heves szavakkal hányta szemére, hogy nemzete annyit vétkezett a magyarság ellen, Sujánszky Eustach minoritának gyónt meg és elõtte az utolsó órában áttért a római katholikus vallásra. Legnyugodtabb, sõt teljesen vidám volt a református Dessewffy Arisztid. kit Baló Béni lelkész keltett föl álmából. "Tiszta lelkiismeretem van s az hagyott aludni` - mondó a papnak derülten s azzal felöltözött, hatalmas szõke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne. Az öreg Aulich Horatiust olvasgatta a két gyertya fényénél, Török Ignácz pedig Vauban munkáját a várerõdítésrõl, melynek õ oly mestere volt. Lahner este, mikor neje eltávozott tõle, elõvette fuvoláját s "Lamermoori Lucia" híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul. A többi kivégzendõ családjával foglalkozott, Nagy-Sándort kivéve (ki nõtlen ember volt, de kinek szép arája megtébolyodott a nagy csapástól); Damjanich még a kivégzésükre Gráczból hozatott hóhért is magához hivatta s megkérte, hogy törött lábára legyen tekintettel és kevés kínzással ölje meg. Bott Ferencz, a hóhér, nagy buzgalommal válaszolta

- Excellenciád meg lesz velem elégedve.

- Maga tökfilkó! - tréfált vele Damjanich - hogy lennék én megelégedve azzal, hogy felakaszt.

Az idõ rohamos gyorsasággal telt s a katonai ébresztõ elharsogásakor mindenik áldozat teljesen készen volt utolsó útjára. Howinger tábornoktól Tichy õrnagy, a 25. számú, Wocher tábornok nevét viselõ gyalogezred zászlóaljparancsnoka kérte ki azt a kitüntetést, hogy a kivégzéseket õ vezethesse. Együtt szolgált Damjanichcsal és a nagy hõs halálkínjaiban akart gyönyörködni. Az egész kivégzés alatt tényleg a legembertelenebbül viselte magát s egy hang sem igaz azon mesékbõl, mit az aradi vértanukról szóló mûvek terjesztenek, hogy Tichy mélyen meg lett volna hatva a kivégzések alatt. Brutális és kegyetlen volt, ezért soron kívül lépett elõ alezredessé, de már 1851-ben, mint ezredest nyugdíjazták. Hóhérkodásának nem sokáig örülhetett.

Reggel fél hat órakor Uthyka fõporkoláb két más porkoláb kíséretében megjelent Dessewffy Arisztid, Kiss Ernõ, Lázár Vilmos és Schweidel József szobájában s õket az udvarra kivezette, hol már a zászlóalj díszben ott állott. Az egész várõrség talpon és fegyverben volt, a falakra felvont ágyuk mellé égõ kanóczczal állottak ki a tüzérek. A nyomorult osztrákok féltek Arad város polgárságától, - ezért volt e szörnyû elõkészület.

A négy vezér némán szorított kezet egymással s a szomorú menet a leeresztett várhídon a sánszok felé megkezdõdött. Baló, Bardócz, Markhót és Winkler lelkészek egy-egy elitélt mellett haladtak. Dessewffy mély megvetéssel beszélt hangosan a "németekrõl", a többi hallgatott. A vár VI. számú kapuja melletti sánszba megérkezvén, a vértanuk mellett haladó 8-8 katona szembeállt velük, kikrõl a lánczot levették, de kezeiket kötéllel összekötötték. Az áldozatok még utolsó kéréseiket intézték lelkészeikhez, s az alatt Kiss Ernõ kivételével a többinek bekötötték a szemét. Ezek fél térdre ereszkedtek, mialatt 3-3 katona közvetlen elõttük czélba vette õket. Tichy suhintott kardjával és Dessewffy, Lázár és Schweidel 3-3 golyó által eltalálva. holtan terült el a földön. Kiss Ernõnek csak vállait érte a golyó, õ fél térdre bukott; erre Tichy intésére odarohant egy gránátos és a tábornok fülébe lõtt, A negyedik áldozat is elesett : a XIX. század legnagyobb gonosztettének egy része befejeztetett. Bardócz minorita kivette Schweidel kezébõl a vérével befecskendezett kis ezüst feszületet, hogy a tábornok fiának adja át, ki honvédszázados volt atyja ezredében és szintén az aradi vár foglya, a négy holttest ott maradt a sánczban a katonaság és a papok visszatértek a várudvarra, hogy most már a hóhérral szaporodva végezze be az osztrákok bosszúszomja a vértett másik részét. A négy halottat aztán este ásták el a vársánszban, honnan még azon éjjel elvitték Kiss Ernõ holttestét, egy év mulya Dessewffyét, de Lázár és Schweidel ott alussza örök álmát a kivégzés helyén jelenleg is.

Midõn a lövések eldördültek, a bitófára ítélt kilencz áldozat tisztában volt vele, hogy a hírlelt megkegyelmezésnek vége s most már alig egy órájuk van még az életbõl. A visszaérkezõ Tichy õrnagy hamar elõvezettette a tábornokokat. Elõször érkezett le az udvarra Nagy-Sándor, ki aztán valamennyi bajtársát szeretettel üdvözölte. Utoljára érkezett Damjanich, kinek törött lábán még a súlyos lánczot is kellett czipelnie s csak mások segélyével bírt lejönni az emeletrõl. Számára egy ronda szemetes-kocsit rendelt ki Howiger tábornok s arra is sintérlegények által akarta fölsegíttetni, de Damjanich Bott hóhért kérte meg, hogy segítse föl s azután megindult a világ leggyászosabb menete, ki a várkapun, a zsigmondházi mezõre, az új-aradi országúton.

A tábornokok fekete atillát viseltek az egy Leiningen kivételével, kinek meghagyták honvéd-tábornoki ruháját s abban is végezték ki. Damjanich mellett ült egyházi díszben Szombati g.-kath. lelkész, szemközt vele piros és aranypaszománttal díszített ruhában a hóhér. Az áldozatok hat sorjában mentek lelkészeikkel, köröttük a katonaság, hadbírák, porkolábok. Mind a kilencznek keze-lába megvolt lánczolva, a lánczon súlyos lakat.

Az egyik fordulónál megpillantották az egy sorjában fölállított kilencz gerendát, melyeket egy épülõfélben levõ házból vettek el. Vécsey megdöbbenve nézte az alacsony czölöpöket s megjegyzést tett rájuk. Nemsokára odaértek s a katonaság négyszögben vette körül a bitókat. Az országúton lévõ száraz híd alatt dolgozó néhány ács erre közelebb ment a jelenethez és végignézte azt. A hely körül óriási kört vontak a dragonyosok, hogy nép ne juthasson a közelbe.

Tichy õrnagy elõrendelte Zinner hadbírót s még egyszer felolvastatta vele az ítéletet. Aulich tiltakozott az ítéletben foglalt hazugságok ellen. Uthyka porkoláb elõlépett és a szokásos módon háromszor kegyelmet kért az elitélteknek. Tichy stereotip válasza ez volt mindannyiszor

- Istennél a kegyelem!

Most a porkoláb Poeltenberg-hez lépett, tisztelgett elõtte

- Kérem, kapitány úr! (Ez volt Poeltenberg rangja, császári seregben.) Kulcsával megoldó a lakatot, a láncz lehullott. Poeltenberg egy pillanatnyi haladékot kért, odalépett bajtársaihoz és sorba csókolta õket. Aztán a bitófa alá lépett, fölállott a zsámolyra. A hóhér a kötelet a nyakára teszi, s a vasszögre ráhurkolja. Egyik pribék kikapja a zsámolyt Poeltenberg alul, a másik kettõ teljes erõvel húzza lefelé két karját és rákapaszkodik, hogy kinyújtsák a felakasztott testet. A hóhér erõlködik, hogy az áldozat nyakát kitörje, azonban Poeltenbergnek igen izmos, bikanyaka volt s a hóhér sokáig veszõdött vele, míg végre czélt ért. A vértanú haláltusája hosszú és szörnyû volt s Tichy õrnagy kárörömmel nézte az elsõ akasztást. Végre "elvégeztetett!" a hóhér szalutált az õrnagynak. A porkoláb az öreg Török tábornok elé lépett

- Kérem, alezredes úr! Megoldja lánczát, eközben Török fejérõl lehull parókája, mely kopasz fejét födte. A hideg õszi levegõtõl az agg katona sírógörcsöt kapott.

- Nem szégyenli magát - kiáltott rá Tichy a lóról - sírni, mint egy gyerek 1 Török kiegyenesedett, befödve fejét.

- Szégyellje magát ön, hóhérlegény!

S ezzel büszkén ment a bitó alá, miután bajtársait elõbb sorban megcsókolta, A mint a kötelet nyakára tették, szívszélhûdés érte s mint halottat kötötték föl.

Harmadik áldozat Lahner volt, ki nagy léleknyugalommal- halt meg.

Knézics Károly eddig folyton imádkozott magában. Õ volt az egyetlen, ki szemüveget viselt s ez leesett szemérõl, mikor a porkoláb öt (a reglement rendelkezése szerint) odataszította a hóhérlegényekhez. Knézics utána hajolt, hogy fölvegye.

- Hagyja ott! - rivallt rá Tichy õrnagy - lát maga az akasztófán úgyis.

Knézics megvetõleg nézett rá s fellépett a zsámolyra. Pár perez mulya õ is az Örökbíró elõtt állott.

- Kérem, kapitány úr! - szólt most Uthyka porkoláb Nagy-Sándor Józsefhez, ki erre eldobta szivarját.

- Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) - mondá a legvitézebb huszár, midõn föllépett s "Éljen a haza!" kiáltással lehelte ki lelkét.

A porkoláb a sorrendet megnézvén a czédulán, a tábornoki ruhában levõ Leiningen elé lépett.

- Kérem, gróf Leiningen tábornok úr! - mondá udvariasan.

- Mit, gróf Leiningen tábornok úr? - kiáltott Tichy dühösen - Leiningen százados, semmi más.

A szép fiatal hõs engedélyt kért Tichytöl, hogy a katonákhoz szólhasson. - Beszéljen, de csak röviden - szólt Tichy.

Leiningen erre elmondotta, hogy öt kegyetlenkedéssel vádolják Buda ostrománál, hogy osztrák foglyokat öletett volna meg . . .

Damjanich a szekérrõl közbekiáltott és kezével leintette - Beszélhetsz ezeknek! Hadd abba, Károly!

Leiningen azonban e vád ellen tiltakozott s ezt rágalomnak mondta. Tichy õrnagy a dobosoknak intett s azok belevágtak dobjukba. A hóhér fölkapta Leiningent a bitóra s a pribékek belekapaszkodtak. A magas termetû hõs lába leért a földre, a hóhérlegények erõlködtek, a mester csavargatta az áldozat nyakát jobbra-balra, míg végre nagy tusakodás után sikerült öt megfojtani. A lelkészek elfödték arczukat és térdre borultak, imádkozva. Damjanich e kínzás láttára odaszólt Tichyhez

- Mire való ez a kínzás, miért nem köttök agyon minket. - Mert így kell lenni - válaszolt az osztrák tiszt.

- No, te is sokra vitted - szólt Damjanich megvetéssel Tichyhez, kivel egykor egy ezredben szolgált. Hóhérlegény lett belõled.

Tichy mérgesen csapott lovára és közelebb lovagolt a bitókhoz. - Gyorsabban végezzen! - kiáltott rá a hóhérra.

A hóhér mentegetõzött: ekkorra már Aulich lépett a hetedik akasztófa alá. Az öreg katonával gyorsabban végezett a bakó.

Uthyka most Damjanichhoz közeledett: "Kérem, százados úr!" Damjanich megvetõleg nézett rá.

- Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig elsõ voltam. Nehezen szállott le a szekérrõl, a lelkészek támogatásával. Vécsey eddig nyugodtan nézte végig a többiek oly kínos halálát, de most odasietett Damjanichhoz és többször megcsókolta, a míg a porkoláb a lánczokat szedte le a hõsök virágáról. A pribékek megragadták öt. - Hohó, lassabban! - szólt Damjanich - nálam nélkül úgysem mentek semmire. A bitó alá állván, fölsegítették a zsámolyra. Egy fejjel volt magasabb a bitófánál. A hóhér zavarban volt s utasításokat adott legényeinek, hogy a hõs lábait, hogy kapják föl majd, midõn a test zuhan a zsámolyról.

- Vigyázzon a szakállamra - mondá Damjanich - arra kényes voltam mindig. A hóhér kíméletesen köté meg a hurkot a hatalmas, izmos nyakon. Egy intésére a pribékek kikapták a zsámolyt Damjanich alul.

- Szegény Emiliám! Éljen a haza! - kiáltá a hõs, kinek törött lábát térdben akarták hajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyúan szenvedhetett e pár percz alatt, mert teste hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Tichy õrnagy kigyönyörködhette magát Damjanich kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet.

Gróf Vécsey Károly e látványon egészen megzavarodott s mikor a porkoláb eléje lépett és lánczait leoldó, körülfordult keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, minta hogy õt sorba csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichhoz s annak mindkét, lelógó kezét többször megcsókolta. Aztán felállott a zsámolyra s hosszú haláltusa után kimúlt õ is. A hóhér fülét Vécsey mellére tette s hallgatózott: a halál konstatálása után még teljes egy perczig mûködött a vért hajtó szív, növelve a kivégzett kínjait.

Tichy õrnagy "imához!" vezényelt, a gaztett után jött a komédia, mintha a gyilkosok az áldozatokért imádkoztak volna. Aztán pár bakát õrül hagyva ott, elment a katonaság. A népet délután odabocsátók az áldozatok megtekintésére, estére pedig levetkõztetve õket, dobták bele a hirtelen ásott sírgödrökbe az áldozatokat. A ruha és a hullák a bakóéi voltak, ki aztán néhány holttestet jó pénzért eladott. Így szabadult ki rögtönzött sírjából még az éjjel Damjanich, Lahner, gr. Vécsey és gr. Leiningen, - a többi ma is ott porlad és minden keresés hasztalan, hogy megtalálják õket. Damjanich és Lahner holttestét Mócsás vitték, Csernovics Péter, a nábob birtokára, hol jelenleg is pihennek, Vécsey az aradi régi temetõben nyugszik, Leiningen Boros-Jenön, az Atzél-család sírboltjában, Kiss Ernõ ittebei birtokán, Dessewffy pedig Margonyán, családi sírboltjában.

Miután a hazugságoktól hemzsegõ ítéletekben a tizenhárom vértanú összes ingó és ingatlan vagyonának elkobzása is kimondatott, a hiénák rá estek a kivégzettek vagyonára, különösen Kiss Ernõnek több milliót érõ bánáti birtokára, gazdag kastélyaira és pazar ingóságaira, mik közt ezüst asztalkészletek, tömérdek ékszer, ruha, paripák stb. voltak. Midõn ruháit Aradon elkótyavetyélték, az aradiak egy része olcsón hozzájutott egy s más tárgyhoz, melyet aztán késõbb az aradi ereklye-múzeumnak engedtek át. Egy ottani úr a többi között Kissnek egy kékcsíkos fehér flanelt-öltözetét is megvette, melynek zsebében V. Ferdinánd királynak Kisshez intézett magánlevele volt. Ebben meghagyja Kissnek, hogy bocsássa magát a magyar hadügyminiszter rendelkezésére, lépjen át a magyar seregbe s legyen ott is híve "az ön jóakaró királyának". E levél, melynek e tartalmát néhai özv. Csiky Lajosné, volt fõszolgabíró özvegyétõl tudom, jelenleg lappang valahol, de szolgálatot tenne történetírásunknak az, ki fölfedezné hollétét.

A véres október 6-nak Pesten volt még egy szerény áldozata, kinek nevét nem szabad feledségnek adnunk át : délelõtt, midõn Batthyánynak üresen maradt a bitófája, kihurczolták Fekete Imre kospallagi (Hontmegye) 32 éves ügyvédet, ki megyéjében guerilla-csapatot szervezvén, azzal augusztus elején egy császári tisztet elfogott s a nála levõ hivatalos teveteke elszedte s a leszedett bitófa helyén agyonlõtték. Kovács Ernõ volt honvédõrnagy, akkori új-épületi fogoly emlékiratai szerint (máig még kiadatlanok), Feketét tulajdon rokonai árulták volna el. Nem volt szokatlan, hiszen a hûtlenségnek oly undorító példáit láttuk ekkor . . . Leiningen felakasztatását tulajdon nagybátyja, gr. Leiningen Keresztély császári tábornok sürgette. Vécsey atyja a testõrkapitány bujában megtébolyodott; fivére öngyilkos lett; Knézics bátyja azonban tovább szolgált öcscse hóhérai között. Ugyanazon hadbírósági ítélet, mely Fekete Imre felett eltörte a pálczát, ítélte el gr. Károlyi Istvánt is kétévi várfogságra és 150,000 frt pénzbírságra azért, a miért saját költségén állította ki a nevérõl elnevezett huszárezredet. Ilyen kegyelmes ítéleteket, mint ez, azonban mindennap hoztak a haditörvényszékek: 20 esztendõtõl lefelé; elég volt egy Kossuth-bankó vagy egy proklamáció, egy nemzeti színû szalag vagy egy piros pántlika, ez már elsõ vagy másodosztályú felségsértés volt.

S mikor a legszörnyebb hóhéri munka végrehajtatott, október 7-én a krisztinavárosi plébánia templomban báró Horeczky Ferencz kanonok az osztrák tisztikar jelenlétében tartott "Te deum"-ot, hangosan dicsérvén a kegyelem és a szelídség istenét, a miért a hóhérok munkája ily jól sikerült. Horeczky kanonok "kenetteljes beszédet tartott", (mint a pesti hivatalos lap írja) s abban magasztalta a Mindenhatót, a miért diadalra segíté a fiatal császár igazságos ügyét és megalázta ellenségeit, a magyarokat. Ugyanakkor a belvárosi plébánia templomban is volt hálaadó istentisztelet a jól sikerült hóhér munkáért, a misét itt azonban nem a plébános, Schwendtner mondotta, mert már az akkor Kufsteinban ült, hanem egy másik Horeczky-féle gyászmagyar.

S amíg október 7-én e papok hálálkodtak, és érdemeket szereztek maguknak a püspöksüvegre, az Új-Épület egyik kis szobájában, utolsó éjjelét tölté egyik paptársuk, Gonzeczky János, a mezõhegyei katonai méntelep r. k. lelkésze, kit a forradalom elõtt Haynau, akkor temesvári parancsnok "kedvencz papocskám"-nak nevezgetett. A jó hazafi Gonzeczky ép úgy kihirdette a függetlenségi nyilatkozatot hívei elõtt, mint ezer más magyar pap, kinek azért egy haja szála sem görbült meg, mert utóvégre minden magyar papot csak nem lehetett felakasztani; miután azonban õ Haynaunak "kedvencz papocskája" volt, a hiéna nála a hazafias cselekedetet százszoros súllyal számitá be. Pestre hurczolták és kötélhalálra ítélték október 6-án, a mely napon Batthyányt és Feketét lõtték agyon. Azonban azt is tudtul adták neki, hogy ha bûneit megbánva, egykori híveihez levelet intéz s azokat a császár iránti hûségre ösztönzi, magát úgy tünteti föl abban, mint félrevezetett áldozatot, megkegyelmez neki Haynau, hiszen "kedvencz papocskája" volt egykor. A szegény Gonzeczky, ki végül is szeretett volna még élni (mindössze 45 éves volt), megtette ezt és megírta a levelet, melyet aztán a hóhérok magyar- és német nyelven kinyomattak és terjesztettek. Az ígért kegyelem is megjött: akasztófa helyett - lõpor és golyó. Már ezt Haynau így szokta. De hogy Gonzeczky kínjai szaporodjanak, már október 6-án betették a siralomházba, 7-ike vasárnapra esvén, egész nap ott tartották, és csak 8-án lõtték agyon. Gonzeczky midõn megcsalatását észrevette, visszakövetelte a kicsikart levelet, de ekkor a szemébe nevettek. Sem levelet, sem életét! A plébános, ki amíg bizonytalan volt élete, megtört volt és sokat remegett, bámulatos hõsi lélekkel tûrte a két napi siralomházat s a halált is. Egy könnyet nem ejtett életéért, csak azt sajnálta, hogy hitt a csalóknak és a levelet megírta. Kovács õrnagy szerint "víg kedéllyel, bátor lélekkel, sõt tréfálva az élet viszontag~ágaival töltötte el azt a két napot. Eddig ugyan félt a haláltól, de midõn az már neki bizonyos ön, most már bátran nézett a szemébe". Haynau tehát nem érte el czélját, mert a félénk papból hõs vértaput csinált e bestiális eljárásával.

Gonzeczkyt hétfõn lõtték agyon s aznap folyt le a pesti zsidó templomban is a megrendelt hálaadó isteni tisztelet, melyen Babarczy és Szentiványi császári biztosok, Cordon tábornok (ki bécsi térparancsnok korában, 1848 nov. 9-én Blum Róbertet, a német birodalmi tanács tagját lövette agyon) és sok más fõtiszt vett részt. Egy "ideiglenes hitszónok" magasztalta Adonájt, az erõs Istent, ki megbüntette a császár ellen fellázadottakat Babarczy, Cordon és Szentiványi urak ájtatosan hallgatták a zsidó himnuszokat és örültek a 13 aradi s a még számosabb pesti vértanú halálának.

Már ekkor el volt törve a pálcza Csány László, a volt közlekedési miniszter, a rettenthetetlen hazafi és pihenést nem ismerõ kormánybiztos és b. Jeszenák. János fõispán, a pánszláv csordák ostora felett. Mindkettõt kötél általi halálra ítélte a pesti vérbíróság s október 10-én ott függtek a bitón mindketten.

Hazáját kevés magyar szerette úgy, mint az agg Csány László, kinek minden gondolata a haza volt. Ifjabb korában karddal szolgálta hazáját, s mint huszárkapitány lépett ki a hadseregbõl, majd a politikai életben Zalamegye alkotmányi harczait vezette Deák Ferenczczel együtt, kinél majd tizenöt évvel volt idõsebb. Az ellenzéknek Zalában Deák volt az esze, Csány a szíve és a karja. A forradalom kitörésekor kormánybiztos lett s miután Erdély a b. Vay Miklós gyöngesége folytán veszendõbe indult, a honvédelmi bizottmány Csányt küldte oda teljhatalommal, azonban a vezérek árulása folytán Csány kénytelen volt Erdélyt sorsára bízni. Most a feldunai hadsereg mellé rendelték, s amíg õ ott volt, addig Görgey nem vihetett kétszínû játékot. Mihelyt Csány elvált Görgey seregétõl, megkezdõdtek Görgey aljas ármányai, melyek Világosnál végzõdtek.

Ez a kivégzés rövid, de tõrténetileg hû leírása. Minden más szépítgetés, különösen ~ Tichy õrnagy szerepének emberies vonásokkal feltüntetése, hazug leplezgetése a gyilkosság brutális voltának. Hogy a kivégzés annyi kínzással járt, arról a hóhér nem tehetett, õ maga kicsinyellette és gyöngéllette a bitófákat és másokat akart, de Tichy semmi halasztást nem tûrt, mert õt meg Howiger tábornok szorította. Baló Béni ref. lelkész, keresztatyám, többször beszélte el házunknál így e rémes esemény lefolyását. A szerzõ.

A halasi csata

1703. október 5-én a Rákóczi-szabadságharc korai szakaszának egyik legvéresebb ütközete zajlott le városunk határában.
Rákóczi Ferenc1703. június 16-án Magyarország földjére lépett, ezzel élére állt annak a mozgalomnak, melyet az év májusában indítottak meg a tiszaháti felkelõk. Serege alig volt, a Habsburg kormányzat sem vette igazán komolyan.
Június végén Ocskay László és Borbély Balázs vezetésével a császári hadból megszökött huszárok átálltak Rákóczi oldalára, július elejére felállt a zsoldos csapat.
Ezt a két katonai alakulatot tartották a késõbbi felkelés magjának.
A jászkun területek lakói súlyos sérelemként élték meg az 1702-ben bekövetkezett elzálogosítást, ezért 1703. májusában felvették a kapcsolatot a fejedelemmel, hogy az Alföld irányába indítson hadmûveleteket. Egységes, központilag irányított kuruc hadseregrõl természetesen nem beszélhetünk. Ocskay serege a Felvidéket célozta meg, a másik elõrenyomulási irány az Alföld volt. A kurucok elfoglalták a hadászatilag fontos Szolnok várát (1703. szept. 21.). Deák és Kyba a vár védelmére, ill. visszafoglalására tettek hadmozdulatokat. Mintegy 3-3000 fõvel indult meg Kecskemétrõl délnyugat felé Deák Ferenc és Szegedrõl északnyugatra Johannes Kyba. A kurucok Halason vertek tábort. Ellátásukat természetesen a helyiek biztosították. A pontos okokat mindmáig nem sikerült kideríteni, de a kurucokat október 5-én váratlanul támadta meg a labanc csapat. Rendkívül véres összecsapásra került sor. A csata helyszíne a gimnázium és a vasút között volt, a kuruc szobor környékén. (A szobor nem a csata helye ismeretében került oda, ott volt a sugárút - Kossuth utca - vége a 20. század elején.) Többen nem érték el lovaikat és gyalogosan vehették fel a küzdelmet, ez a csontokon lelt kardvágás nyomokból volt kikövetkeztethetõ. De a kurucok hõsiesen helytálltak az ellenséggel szemben. Az elsõ rohamban megsebesült Kyba is, sõt késõbb bele is halt sérüléseibe. Melynek köszönhetõen megtorpant a labanc csapatok elõrenyomulása. A csatát tehát elveszítettük, de stratégiai szempontból jelentõsége mégis nagy, hiszen a labancok nem tudták Szoknokot visszaszerezni. Így a kurucok akarata érvényesült a halasi csata eredményeként. A csatatéren maradt 234 magyar katona (melybõl 18 nevet ismerünk) földi maradványait egy közös tömegsírba temették, ez a hely viseli késõbb a "Kuruc halom" nevet.
A várost helytállásáért október 23-án II. Rákóczi Ferenc oltalomlevéllel látta el.
A csata 200.-ik évfordulója alkalmából kezdeményezték egy emlékhely kialakítását, amely a mai Kuruc szobor. A Damkó József szobrász által készített mûvet 1904. november 27-én avatták fel. 1908-ban egy építkezés alkalmával találták meg a csata áldozatainak csontjait, a mai Barnevál épületei és a vasúti gyalogos átjáró között, amelyeket az 1920-as években helyeztek a szobor elõtti kriptába.
A két világháború közötti években rendszeresen tartottak itt városi ünnepségeket, valamint az 1956-os forradalom idején október 31-én, mintegy 7000 fõs tömeg elõtt mondott itt beszédet Nagy Szeder István.
A Kuruc szobor emlékmû és emlékhely egyszerre, amely hosszú évtizedekig az egyetlen kuruc katonát ábrázoló köztéri alkotás volt. Ma is Kiskunhalas elsõ és legfontosabb köztéri szobra.

Forrás: Lele József, Mészáros Kálmán történészek írásai a halasi
csatáról, áldozatairól (Halasi Téka 18. szám 1996, Halasi Múzeum 2.
2004) és Szakál Aurél szíves közlései.