Õseink temetkezési szokásai

Õseink a halált az evilági élet folytatásának képzelték el; halottaikat e gondolatnak megfelelõen temették el. A temetés a sírgödör megásásával kezdõdött, ami egyúttal a tetem tájolását is megszabta. Árpád magyarjai halottaikat nyugati-keleti irányba temették el; így a halott arca Kelet, a felkelõ Nap felé vagy az õshaza felé nézett. Az eurázsiai sztyepen kétféle tájolás volt szokásban: a déli tájolás a mongolokra és szomszédaikra volt jellemzõ, a belsõ-ázsiai török népek halottaikat viszont arccal Kelet felé, általában hátukra fektetve és kinyújtott testhelyzetben temették el. Az úgynevezett magyar "köznépi temetõk" egy részében a halottakat északkelet-délnyugat irányba temették el, ami e lakosságnak még hosszú idõn át való ottlétét igazolják. Mivel Árpád magyarjai a túlvilágot e világ tükörképének képzelték el, ezért keleti szokásnak megfelelõen a soros temetkezéseknél a mindennapi élettel ellentétben a nõk helye a jobb oldalon, a férfiaké bal oldalon volt. Ez a megfordítás akkor is tapasztalható, ha a temetõben a férfiak és a nõk nem külön szárnyra kerültek, hanem a házaspárokat egymás mellé temették. A halottnak minden eszközét, fegyverét másik kezébe tették, mint az életben volt. Ennek a fordított világnak az emléke a magyar hitvilágban is megtalálható pl. a gyermekjátékoknál (Szita-szita péntek, szerelem csütörtök-ben fordítva mondják a napokat) és a boszorkánypereknél, ahol nagy bûnnek számított, ha valaki fordítva mondta el a Miatyánkot. Ezt tapasztaljuk a termékenység-varázslatnál is, ahol, ha a férfi jobb oldalról közeledik az asszonyhoz, akkor leányt, ha bal oldalról közeledik hozzá, akkor fiút várhatnak (Bahil Katalin).
A honfoglaló magyarság temetõit - fõleg a nagycsaládos temetõi rendet - elõször László Gyula értékelte és elemezte A honfoglaló magyar nép élete címû korszakalkotó munkájában (1944). Azóta több régész-generáció az õ munkájából és elgondolásából él. Vannak természetesen ellenzõi - ilyen pl. Bóna István, aki a Magyar Tudomány 1997. évi 12-es számában (Pp. 1451-1461) támadja László Gyulát és leírja azt, hogy a régészeknek- akik a feltûnésen túl László Gyula munkásságához vajmi keveset tudtak hozzáadni -; mivel kellene foglalkozniuk. Bóna Istvánnál olvassuk a következõket: "László Gyula nem vette észre, hogy oly mértékben hiányosak az általa elemzett temetõk, hogy alkalmatlanok tudományos következtetések levonására." Bóna István munkájában megemlíti az e témával foglalkozó régészeket és történészeket: Fodor Istvánt, Szûcs Jenõt, Révész Lászlót, Dienes Istvánt, Mesterházy Károlyt, Szabó János Gyõzõt, Kovács Lászlót és másokat. Ezek részletmunkái alapján azonban közel sem kaphatunk áttekintõ képet õseink temetkezési rendjérõl.
Honfoglalóink sírjait általában három csoportra szokták osztani, amely három csoport egyúttal három társadalmi rétegnek felel meg. 1. Az elsõ csoport a magányosan eltemetett elõkelõk és a nagycsaládos temetkezések csoportja; ez a késõbbi uralkodó osztály, a nemesség elõdeinek a temetkezése. 2. A második csoport valamiféle középréteg, míg 3. a harmadik a szegénysor temetkezése.
- A nagycsalád vérségi, vagyon- és munkaközösség. A nagycsaládon belül az életben pontos rangsor van aszerint, hogy ki milyen munkát végez a közösen birtokolt földön vagy az állatok között, az asszonyoknál pedig a ház körül. Az asszonyok feje a családfõ felesége. Általában 3 nemzedék él együtt; házasságoknál a nagycsalád "kiscsaládokra", azaz "családokra" bomlik. A nagycsaládi temetkezéseket gazdag harcosok és a nyúzott lóbõrös temetkezések jellemzik. A nõi sírok is gazdagon ékszerezettek. A harcosok sírjaiban íj, tegez, szablya és rendszerint gazdag, veretes fegyveröv található. Régebben úgy vélték (pl. Bakay Kornél), hogy mindazt, ami mûvészi értékû ezekben a sírokban (tarsolylemez, veretes öv, veretes szablya, sisak stb.) még a magyarok korábbi hazájában készítették az ötvösök. Mások úgy gondolták, hogy ezek a tárgyak a kabarok munkái lehettek. Újabb vélemények szerint ezen ötvös remekmûvek zömükben itt a Kárpát-medencében készültek.
Az elõkelõ férfiak sírjaiban gyakran találunk lócsontokat törvényszerûen koponya, és lábcsontokat. A halott kedves lovát a sírnál feláldozták, azt megnyúzták úgy, hogy csak a koponyát és a lábcsontokat hagyták bent a bõrben és aztán a lónak csak a fejét, négy lábát és a bõrét temették a sírba. A sír mellett a húsos részeket nyilván helyben megsütötték és toron elfogyasztották. A belsõ-ázsiai török népek hiedelme tele van olyan képzetekkel, amely szerint, ha az elejtett vagy megölt állat bõrét, koponyáját és lábcsontjait megõrzik, sõt bõrébe bevarrják az életfontosságú szervek (szív, tüdõ, máj, vese stb.) egy darabkáját, akkor az állat a másvilágon, vagy itt a földön újra életre kel. Ily módon sem a halott, sem az élõ nem lát szükséget vadban, hátaslóban. Hogy a sírba nagy értékek kerültek, annak is az a tudat volt az alapja, amely szerint szükséges volt, hogy a halottnak a másvilágon meglegyen mindene, ami rangjához és mindennapjaihoz tartozik, de az is fontos hiedelem volt, hogy a halott holmija érinthetetlenné vált. A belsõ-ázsiai török népeknél a halott lovát más meg nem ülheti; ezek az "özvegy lovak".
A lovas temetéseknek több módja volt, s ezek a módok az eggyé ötvözõdött magyarság egykori népeinek hagyományait képviselték. I. A nyúzott lóbõr eltemetésének egyik módja: a tetem lábánál egy csomóban találjuk a lószerszámot (a nyerget, a kengyeleket, a zablát, a hevedert, a szügyelõt és a farhámot). Ilyenkor a halott fejét nyergére helyezték, mintha kint aludna a szabad ég alatt. Ebbõl két dolog következik: egyrészt a lóbõrt felszerszámozva tették a halott lábához, másrészt egyes lószerszámot késõbb tettek a sírba, mert az általában valamivel magasabb szinten van, mint a halott teste. Ilyen temetkezési szokásokat néprajzosaink a belsõ-ázsiai török népeknél találtak. Újabban ott a sír fölé ágasfát helyeznek el és a lószerszámot és a lóbõrt arra húzzák fel. Aztán 40 nap vagy meghatározott idõ elmúltával a lóbõrt a szerszámokkal beleássák a sír végébe (ilyen utólagos behelyezés honfoglalóink sírjainál is megfigyelhetõ). 2. A ló részei eltemetésének másik fajtája úgy történt, hogy a sírgödröt szélesebbre ásták és a kitömött lóbõrt felszerszámozták és úgy fektették a halott mellé a sírba. Ezzel azt akarták szimbolizálni, mintha az egész lovat gazdája mellé temették volna el. Ilyen esetben a sírnak a tetem feje melletti részén baloldalt a ló koponyáját, lejjebb a két mellsõ, és a sír végében a két hátsó lábát találjuk. Rendszerint ilyenkor is felszerszámozták és felnyergelték a kitömött lóbõrt; a kengyeleket és a nyeregmaradványokat a halott dereka táján találjuk meg. 3. Végül van egy harmadik módja is a lovas temetkezésnek, amikor csak a nyerget és a lószerszámot temették el. Régebben ezt "kengyeles" temetkezésnek nevezték. Mivel a kengyelek régebben a fanyeregbõl csüngtek le, ezért a nyerget is a sírba helyezték. Ennek egyik változata, hogy a nyerget, akárcsak az elsõ változatnál - a halott feje alá tették, akárcsak, ha kint a pusztán aludt volna éjjel a pásztorember vagy a lovas (Leiter budit).
Árpád magyarjainak a sírjai a kései avar kori sírokhoz viszonyítva nem mélyek; átlagos sírmélységük másfél méter. A temetõk sírjai kissé ívelt sorban, észak-déli irányban helyezkednek el, a tetemek arccal keletre néztek. Mivel a sírokban gyakori, hogy a csontokat természetes helyzetükbõl kimozdulva találjuk (ha a sír egyébként rabolatlan), nyilvánvaló, hogy a tetem elhantolásakor valamiféle deszkatetõt helyeztek a holttest fölé, hogy a föld ne érje közvetlenül a halottat. A csontok elmozdulása csak ilyen módon képzelhetõ el. Két-három év múltán, amikor a lemezek beomlottak, a fej immár saját súlyánál fogva elbillent vagy a sírban járt ürge vagy vakondok a csontokat odébb vitték. Ilyen elmozdulásokra, ha a tetemre a sír földje rápréselõdik, semmiképpen nem kerülhetett sor.
A sírokat valamilyen jel, fejfa jelölte, mint ahogyan ez a szokás a mai napig megvan; a fejfa mintájából, kialakításából messzirõl tudni lehetett a halott nemét, életkorát, társadalmi helyzetét stb. (Halmosi Tímea). Több kutató úgy gondolta, hogy elképzelhetõ, hogy a sírra a halott szobrát állították, úgy valahogyan, mint azt a kunok tették; erre azonban semmiféle bizonyítékunk nincs. Sajnos a fejfák nyomát sem találtuk, de a temetkezés elõre megtervezett soros volta megkövetelte, hogy a sírok helyét pontosan ismerjék. Nagy a valószínûsége annak, hogy a honfoglalás kori fejfák kopjafa-szerûek lehettek.
Árpád magyarjait sírba temették és nem égették, mint az sok európai népnél szokásban volt. Egyetlen esetrõl tudunk, amikor állítólag néhány magyar vitéz holttestét elégették: a Sankt Gallen-i kalandnál Heribáld barát mondja el, hogy a templom tornyáról lezuhant és szörnyet halt hét magyart "az ajtószárnyak közt elégették". A tény és a miként egyaránt valószínûtlennek tûnik.
A nagycsaládi temetkezések klasszikus példáit Szabolcs megyébõl ismerjük. A bezdédi temetõ egyike a hasonló "klasszikus" temetõknek. Az ilyenfajta temetõknek több változata van. A férfisírok közül a leggazdagabb került általában a sor közepére; van olyan temetõ, amelyben a férfi- és a nõi sírok (házastársak) egymás mellé kerültek, de a szárnyak elszegényesedése itt is tapasztalható. A férfisírok elszegényesedését pl. a tegezbe helyezett nyilak száma is mutatja. A férfiak mellé elhelyezett nyílvesszõk rangjelzést is jelentettek. Az asszonyoknál az "elszegényesedés" az ékszerek mennyiségében és minõségében mutatkozik meg. Vannak olyan temetõink (pl. Szeged, Bojárhalom, Hencida), ahol a temetõ középpontjában nõi sírt találunk. És végül vannak magányos férfi- és nõi sírok is.
Árpád magyarjainak sírjai könnyen felismerhetõk; lóbõrös temetkezésbõl, lószerszám (kengyel, zabla) formáiból és a veretekbõl. E sírokban gyakran találunk X. században vert pénzeket (általában arab ezüstdirhemeket), bizánci aranyakat vagy "nyugati" vereteket, férfi- és nõi ruhadíszeket. A Karos-i temetõben meglepõen magas a pénzek száma: 33 nyugat-európai ezüst dénár közül 21 Berengár észak-itáliai uralkodó (888-924) verete, 12 pedig Szászországból származó Pfenning. Mindegyik a kalandozások alkalmával kerülhetett õseinkhez, akik azonban azt nem pénzként használták, hanem ruhájukra és lószerszámaikra varrták díszítményül. A 11 darab arab dirhem a IX. század végérõl, illetve a X. század elejérõl származik és az arabokkal folytatott élénk kereskedelemrõl tanúskodik. Elõdeink rangjuknak megfelelõen felszerelve indították útnak halottaikat a túlvilágra vezetõ útra, emiatt az elõkelõk és a hivatásosan katonáskodó réteg többé-kevésbé gazdag sírjaiban, valamint a köznépi temetõk módosabb temetkezéseiben a fegyverek számos válfaja található. A férfiakat a sírokba általában felövezve tetették el, van azonban nem egy eset, ahol a rangjelzõ övet egyszerûen rárakták a sírra. Ha az övet is a halottal együtt temették el, akkor arra általában rákapcsolták a szablyát, a tegezt és az íjat, ha pedig az övet csak ráhelyezték, ilyenkor a fegyvereket a halott mellé helyezték. Árpád népe halottait lepelbe takarta, ahol a szem és a száj részére nyílást vágtak. Az elõkelõbbeknél ezt a nyílást belsõ-ázsiai szokásnak megfelelõen ezüstlemezzel borították.
Az aranyosszéki székelyeknek még nemrég is élt az a szokása, amelyrõl Bod Péter emlékezik meg. Mielõtt a koporsót a sírba teszik, abba belelövöldöznek. Ez õsi pogány szokás maradványa, és a fegyver csak az idõ múlásával lett nyílból puskává. Sokszor találtak régészeink õsi magyar sírokban nyíldarabokat, néha törötteket is.
- A temetõk mellett vannak magányos temetkezések is; a fejedelmeké. Ilyen például a geszterédi sír vagy a feldúlt és kifosztott zempléni sír is. Amiképpen a "szent fejedelem" az életben is elkülönült alattvalóitól, akképpen halálában is magányos maradt. A férfi harcosok sírjaiban elõfordulnak közelharci fegyverek, mint harcibalták, ritkább esetben míves szablyák, dárdák- és íjak maradványai.
- Árpád magyarjainak gazdag leletei 1000 táján hirtelen megszûnnek és helyükbe már a X. század közepétõl feltûnõ "köznépi" leletek kerülnek. E temetõket több nemzedéken át használják, mint ahogyan errõl a sírokba tett Árpád-házi királyaink pénzei is tanúskodnak. Van néhány teljesen kiásott "köznépi" temetõnk, pl. Fiad-Kérpuszta, Halimba stb. Bennük is megtaláljuk a nagycsaládok sírsorait, a halottak mellé edényekben "útravalót" adtak, de több esetben megjelenik a kereszténység hatása pl. az összekulcsolt kezek helyzetében stb. E temetõk lényegi elemzése még nem történt meg; vannak, akik "másféle népességrõl" beszélnek; ezt a nézetet az embertani vizsgálatok nem támasztják alá. Mivel a "köznépi" temetõkben kevés a régészek által kedvelt "melléklet" - ékszer, fegyver stb. -, így ezeknek lényegi értékelése - amely õstörténetünk egyik kulcsfontosságú kutatási területe - még nem történt meg. Nyilván a honfoglaló magyarok letelepedett csoportjaik köznépét temették e temetõkbe. A köznépi temetõknek még egytized részében sem találunk fegyveres temetkezést, ami a katonáskodás megszûntérõl tanúskodik.
A hazai honfoglalás kori temetõknek igen jó belsõ-ázsiai analógiáit találjuk az ölgiji ma már csak mintegy 200 000-es lélekszámú kazak népnél (Benkõ Mihály 1998). "Az ölgiji kazak nemzetségek temetõi általában valamely õsi hun, szkíta vagy türk temetõ mellé "épültek", hogy jelezzék a türk jelenlét folyamatosságát ezen a vidéken. A kõfallal bekerített temetõkben fõhelyen van a nemzetség alapítójának a sírja, mögötte következnek sorban a család késõbb elhunyt tagjai. Ha egy temetõ betelik, nem túl nagy távolságra tõle újat nyitnak... Bárhol él Mongóliában a kazak ember, feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy odahaza, Bajan Ölgijben temessék el, ahol családi temetõje a XVII-XIX. század óta létezik. Ha öreg, vagy súlyos betegsége miatt a kazak férfi vagy nõ közeledni érzi halálát, családjával hazaviteti magát õsei szülõföldjére, ahová még élve kíván megérkezni, mert a temetésnek egy, de legkésõbb két nappal a halál után meg kell történnie. A temetés reggelén lovat áldoznak, általában az elhunyt kedves hátasát. A temetõbe csak a férfiak léphetnek be. Közben a feláldozott lovat a halott nyári szállására viszik, ahol az asszonyok elkészítik a tort. A hetedik napon a temetés után az áldozati ló koponyáját négy lábszárcsontjára helyezik, kiteszik egy hegy csúcsára. Néha a lófejet egy pózna tetejére, a négy lábszárcsontot pedig a pózna aljába helyezik. Hajdan az elesett harcosokat, a nemzetségek nagy tekintélyû vagy igen gazdag tagjait veretes övükkel, szablyájukkal, nemesfém edényekkel, kedvenc lovuk koponyájával, négy lábszárcsontjával, bõrével és veretes nyergével együtt temették el. A halott arcát selyemlepelbe burkolták, arany, ezüst vagy szegényebb emberek esetén bronz pénzeket varrtak fel a szem és a száj felett. Azért volt erre szükség, hogy az elhunyt kazak elõkelõség a túlvilágon lásson (a kazakok õsi hite szerint az arany a Nap, az ezüst a Hold fényét árasztja) és enni is tudjon - tehát a halotti maszk az arcot jelképezte. Legkedvesebb paripája fejének és négy lábszárcsontjának sírba helyezésével a ló lelke is a sírba költözött. Így biztosítva volt, hogy az elhunyt a túlvilági mezõkön is kedvenc hátasán lovagolhasson... A mongóliai kazak hitvilág tanulmányozása fényt vethet az eltûnt magyar õsvallás számos rejtélyére is."
Hampel József A honfoglalás kor hazai emlékei címû 1900-ban kiadott munkája elõszavában ezt írja: "A honfoglalók, akik ezer évvel ezelõtt megszállották e földet, bebizonyították, hogy hatalmasabbak voltak, mint az egész terület többi lakossága, mely kénytelen volt meghódolni. A meghódítottak közt lehettek szlávok, avarok, bajorok, frankok, gepidák, bolgárok, dalmaták s itáliaiak és bizonyára e sokféle néptõl is van hagyaték a IX-X. századi emlékek közt, de archaeológiai és néprajzi ismereteink nem jutottak el odáig, hogy az egyes meghódoló népek hagyatékaiból mindegyikének odaítéljük a maga holmiját. Ellenben igenis módunkban van a homályba burkolt környezetbõl kiemelni a honfoglaló õsök hagyatékát. Különválik az a nyugati világ akkori emlékeitõl. Felismerhetõ rajta, hogy a hódítók nem nyugat felõl érkezek, nem is gyalog jöttek, de lóháton és e tényeket tisztán látnák a sírok tartalmából akkor is, ha nem õrizte volna meg a honfoglalás történetét a história és ha nem volnának segítségünkre sem embertani sem nyelvészeti vagy néprajzi mozzanatok. Az emlékek csoportja tehát, melyet pogány magyar vezérek korabeli emlékeknek szoktunk nevezni, világosan tanúskodik maga mellett; nem lehet kétségünk az iránt, hogy azoktól származnak az emlékek, kik e hazát megalapították" (Pp. 509-510).
És legvégül újra László Gyulát idézzük, aki utolsó munkájában ezt üzeni a fiatal régészeknek: "Hogy mit üzenek - mintegy végrendeletként - a mai régészeknek, a fiataloknak? Azt üzenem, hogy- éljék a jelenükben gazdag életüket és ezt a gazdagságot keressék a múltban is... Hogy magyar vagyok, áldom a Teremtõt... áldom anyanyelvemért... Ennél fenségesebb életérzést el sem tudok képzelni."