WASS
ALBERT: ÓLOMÖNTÉS
A
vénülõ karácsonyfán valaki sorra
meggyújtotta a gyertyacsonkokat. Közeledett az éjfél.
Fehér fején fekete csipkefõkötõvel
ott ült nagymama a kandalló melletti karosszékben,
térdén a bolyhos takaró, lába alatt a
zsámoly, s a nagy bükkfahasábok halkan pattogtak
a tûzben. A dédunokákat rendre ágyba tették,
s már csak mi voltunk nagymama körül, az unokák.
Tizenhatan.
- Kezdhetitek az ólomöntést - adta ki nagymama
a parancsot. - Hadd lássuk hát, kinek mit hoz az új
esztendõ!
Valaki kivitte a szobából a petróleumlámpát,
és csak a karácsonyfa világított, meg
a tûz. A bútorok mögött megnõttek az
árnyékok, babonás, furcsa várakozás
feszült a levegõben, s a fejek összehajoltak a vizesvödör
fölött.
Sorra mindenki kezébe vette a hosszú nyelû olvasztókanalat,
beletett egy darab törött ólmot, s a láng
fölé tartotta, míg a kanál lassan megtelt
folyékony ezüsttel. Akkor egy gyors mozdulattal beleöntötte
a megolvadt ólmot a nagymama lábainál lévõ,
vízzel telt vödörbe, s a forró érc
sisteregve merült alá benne, csipkézett szélû,
fantasztikus alakzattá fagyva. Ebbõl olvasta ki nagymama
a jövendõt.
Júliának, aki a legfiatalabb volt közöttünk
- tizennyolc éves és menyasszony - reszketett a keze,
s az ólom szétfröccsent a vízben, darabokra
szakadt, s olyan volt, mint egy tépett ezüstruha. Sokáig
nézte Júlia, s az arca sápadt volt.
- Ronggyá szakadt menyasszonyi ruha... - suttogta végül
is, és félelem reszketett a szemeiben.
Csönd volt a szobában, senki se mert szólni. Csak
egy tövig égett gyertya sercegett a karácsonyfa
tetején, s a falióra mély, tompa kongással
számolta a másodperceket. Aztán nagymama a vödör
fölé hajlott, belenézett, s szelíd mosollyal
mondta:
- Attól függ, hogyan nézed, lelkem. Nézd
csak meg még egyszer! Én egy virágoskertet látok
benne. Azok a nagyok ott a rózsák, azok a kicsik a tulipánok,
azok a csipkés szélûek dáliák lehetnek,
meg szegfûk...
Újra belenéztünk valamennyien a vízbe. És
nagymamának igaza volt, most már mi is láttuk.
Virágoskertet öntött magának jövendõül
Júlia, ott voltak a rózsák, a tulipánok,
a szegfûk és a dáliák, úgy éppen,
ahogy nagymama mondta.
- Minden attól függ, hogyan nézitek, lelkem - mosolygott
nagymama. - Ez az élet titka. Majd mondok nektek errõl
egy mesét.
Nagymama öntött utolsónak. Biztos, nyugodt kézzel
fogta a kanalat, s az ólom egy darabban maradt a vödör
fenekén. Amikor kivettük a vízbõl, én
egy koporsót láttam benne. Ezt látták
a többiek is, és egyikünk se szólt. Nagymama
átvette a furcsa, formátlan ólomdarabot, forgatta
egy ideig sovány, fehér kezében, aztán
elmosolyodott megint.
- Repülõgép! - mondta vidáman. - Meglássátok,
vén fejemre még repülni is fogok!
Rámeredtünk az ólomdarabra, s valóban, ahogy
nagymama tartotta, tisztán láthattuk a kis ezüstszínû
repülõgépet, ahogy már-már elveszõben
volt gomolygó ezüstfelhõk között.
Nagymama pedig félretette a jövendõmondó
ólomdarabkát, és belekezdett a mesébe:
- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három királyfi
- mesélte nagymama a tûz melletti karosszékben
-, s ez a három királyfi elment az öreg varázslóhoz,
hogy megtudják tõle a jövendõt. Az öreg
varázsló elõvett egy kicsi kerek tükröt,
és azt mondta: "Fogjátok ezt a tükröt,
és tartsátok olyan közel a szemetekhez, amíg
csak a szemeteket látjátok benne, mást semmit.
És mondjátok meg sorra, hogy mit láttok!"
Fogta a legidõsebbik a tükröcskét, és
belenézett.
Fogta a középsõ is a tükröcskét,
belenézett és mondta: - Magányos vándort
látok bottal a kezében.
Végül a legkisebbik fogta a tükröt, odatartotta
a szeméhez, és sokáig nézett bele.
- Elõször azt hittem, hogy romokat látok - mondta
-, de az tán jobban megnéztem, és nem romok voltak,
hanem épülõ házak.
Az öreg varázsló bólintott.
- Amit láttatok, az lesz a jövendõtök. Mert
minden emberfia önmagában hordozza a jövendõjét,
s ki amilyennek látja azt, olyanná lesz.
S úgy is lett - mesélte tovább nagymama. - Ellenség
tört rá az országra, földúlt és
fölégetett mindent. A legidõsebb királyfi
csatában esett el, a középsõ királyfi
elbujdosott idegen földre, s a legkisebbik otthon maradt. Rabláncokat
tettek kezére-lábára, nehéz rabmunkában
sanyargatták, de a láncokat lassan-lassan lemarta róla
a rozsda, s végül is a királyfi hozzáfogott,
és fölépítette újra az országot.
S bizony még sokkal szebbet és jobbat épített,
mint amilyen a régi volt, s békességben élt
benne száz évig és egy napig, amíg csak
meg nem hótt...
Ebben a pillanatban megkondult az öreg falióra, s lassan,
méltóságteljesen elütötte az éjfélt.
-Adjon Isten mindenkinek boldog új esztendõt! - mondta
nagymama, és mi sorra odamentünk hozzá, és
megcsókoltuk a kezét, és õ sorra homlokon
csókolt mindannyiunkat.
Bizony, sok esztendõ telt el azóta. Nagymama is régen
fölrepült az égbe, rommá lett a ház
is, ahol annak idején ólmot öntöttünk,
s a tizenhat unokát szétszórta az élet
meg a történelem.
Sokan közülünk úgy jártak, mint a legidõsebb
királyfi, és jeltelen sírjaik fölött
kinõtt a fû, továbblépett az élet.
Másokat a középsõ királyfi sorsa
érte: vándorbottal a kezünkben járjuk az
idegen világot, s nem lelünk benne otthonra sehol.
S Júliával mi lett? Menyasszonyi ruháját
valóban ronggyá tépte a háború,
és sokáig, sokáig nem tudtam róla semmit.
De nemrégen hír jött: ott él még
mindig az alföldi városkában, ahol otthona volt,
s kétholdnyi virágoskertjében dolgozgatva építgeti
dáliák és szegfûk között, mint
ahogy azt nagymama szeme annak idején az ólomban meglátta,
s még arra is telik, hogy virágaiból megajándékozza
a szegényeket, szenvedõket, elcsüggedteket, s becsempésszen
egy kis örömöt a szomorú világba.
Jegyezzétek meg, ólomöntõk: nagymamának
igaza volt. Minden azon múlik, hogyan nézzük azt
az ezerarcú, ezeralakú furcsa valamit, amit emberi életnek
nevezünk.
(1989)
