Aranyszóló pintyõke

Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de az öreganyám házán is túl volt, élt a világon egy király. Annak volt három fia.Már nagyon öreg volt, a szemét úgy kellett vasvillával feltámasztani. Azt mondja egyszer a fiainak:
- Fiaim, ha ti a fiatalságnak meg a halálnak vizébõl tudnátok nekem hozni, s megkerítenétek az aranyszóló pintyõkét, megfelezném veletek a birodalmamat.
Több sem kellett a három királyfinak. Ment, nyergelt egyszerre mind a három. A két öregebb szép paripára, a legkisebb egy csúnya szürke lóra. Mikor a nagyobbak a kicsit meglátták, elkezdték csúfolni, hogy ilyen amolyan, hogy mer elindulni azon a gebén. De rájuk se hajlott a királyfi, ment õ is az orra után. Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. A bátyjai csalták, hogy menjen arra, amerre õk, de hogy még jóformán el sem indultak, s már kicsúfolták, ment inkább csak magában. Utjában egy rossz kunyhót talált, abban lakott egy öregasszony.
- Adjon isten jó reggelt, öreganyám! - köszönt a királyfi.
- Adjon isten, kedves fiam! Mi járatban vagy?
Hát elmondta sorra, hogy mi végett vette a nyakába a világot. Azt mondja az öregasszony:
- Én nem tudok semmit, de eredj, az erdõn túlnan lakik egy másik öregasszony, az majd tud valamit mondani. Azzal elévesz egy korsót, a kezibe nyomja a királyfinak.
- Kedves fiam, ha jössz visszafelé, merítsd meg nekem ezt a korsót az élet vizével, s hozd be. Jótét helyébe jót várj!
A királyfi ment tovább. Az erdõn túl csakugyan megtalálta a másik öregasszonyt, de az is annyit értett az õ dolgához, mint a tyúk az ábécéhez, az is csak a korsót nyomogatta a kezébe. De elmondta, hogy oda nem messzire lakik egy még õnála is öregebb asszony, menjen ahhoz, avval jól jár. Elment, rá is talált arra a vénasszonyra is. Vénebb volt már az országútnál. Beköszön a királyfi:
- Adjon isten jó napot, öreganyám!
- Adjon isten, kedves fiam! - mondta volna az öregasszony, ha tudta volna, de csak úgy dödögte. - Hát mi járatban vagy?
Elmondta a királyfi tövirõl hegyire, hogy õ a fiatalságnak meg a halálnak a vizébõl akar hozni, s megszerezné az aranyszóló pintyõkét is, ha lehet, mert az apja úgy kívánja. De magától nem sokra menne, hát kéri az õ tanácsát. Azt mondja neki az öregasszony:
- Nagy fába vágtad a fejszét, kedves fiam! De próbáld meg, hátha sikered lesz. Ahogy innen elindulsz, érsz egy nagy erdõbe. Annak a közepén találsz egy aranyvárat, egy ablaka mindig nyitva van. Ott kösd fel a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon el, s ugrass be az ablakon. Mindjárt ott találod Tündérszép Ilonát, de meg ne csókold valahogy mert akkor véged, hanem szakítsd ki egy hajszálát, ezzel kösd be az aranyszóló pintyõke száját, ott találod mindjárt Tündérszép Ilona mellett a kalitkában. Balról folyik a fiatalságnak, jobbról a halálnak a vize korsaidat merítsd meg, avval gyere, de vigyázz, hogy a lovad farka fel legyen kötve, mert nagy baj lesz, ha észrevesznek. Nesze ez a kefe meg ez a tojás, meg ez a törülközõ, ha bajba kerülnél, ezekkel kisegítheted magadat. Azzal a harmadik öregasszony is elévett egy korsót, odaadta a királyfinak a kefével, tojással meg törülközõvel együtt. A királyfi pedig elindult.
Nemsokára el is ért az erdõ közepébe, az aranyvárhoz. Éppen dél volt, sütött a nap, a királyfi majd megvakult a nagy fényességtõl. Az aranyvárra rásütött a nap, az volt az a nagy fényesség. Leugrott hát a lóról, elsõ dolga volt a ló farkát felkötni, azzal újra felült, s beugratott a nyitott ablakon. Ott meg eltátotta szemét-száját, mert olyant még életében nem látott. Egy székben ült Tündérszép Ilona. Annál szebbet még tán pingálni se lehetne, mellette egy kalitkában egy aranyszóló pintyõke. A királyfi már odahajolt a Tündérszép Ilona arcához, hogy megcsókolja, de akkor eszébe jutott az öregasszony mondása. Kihúzott a Tündérszép Ilona fejébõl egy aranyhajszálat, bekötötte az aranyszóló pintyõke száját. Azután merített a fiatalság és a halál vizébõl, ahány korsót hozott, mind belemerítette, a kalitkát feltette a nyeregbe az aranyszóló pintyõkével együtt, s azzal irdóc! ment ki az ablakon. Igen ám, de elfelejtette a lova farkát újfent megkötni, egy szál kicsüngött belõle; a várhoz ért, s az a száltól olyant zendült, hogy a tündérek mind felébredtek a zendülésre. Mindjárt tudták, hogy ott járt valaki. És ahányan csak voltak, mindnyájan utána a királyfinak! Már majdnem elérték, amikor elhajította a kefét, amelyet az öregasszony adott. Mindjárt egy nagy erdõ lett belõle. No, meg voltak akadva a tündérek, mert ha gátat vetnek eléjük, nem repülhetnek át rajta, át kellett az erdõn törniük magukat. Azalatt pedig a királyfi jó messzire haladt. De a tündéreknek nem sok kell, ha egyszer a szárnyukat használhatják. Ahogy az erdõbõl kiértek, mindjárt nyomában voltak újra az aranyszóló pintyõkének. Már nagyon égett a ló talpa alatt a föld, mikor a királyfi elhajította a tojást. Abból rögtön nagy hegy lett. A tündéreknek át kellett gyalogolniuk rajta, ha az aranyszóló pintyõkét még egyszer látni akarták. A királyfi, amikor harmadszor is a sarkában látta õket, eldobta a törülközõt, abból tenger lett, olyan, hogy még a tündérek sem tudták átlábolni. Nemsokára útjába esett az öregasszony kunyhója, akitõl a tanácsot kapta. Vitt neki egy korsó fiatalságvizet. Azután sorba elment a másik két öregasszonyhoz is a korsóval. Most már jó volna minden, megvan az aranyszóló pintyõke is, a fiatalságnak meg a halálnak vize is, de ezzel nem lett vége a bajnak. Hazamenet a királyfi találkozott testvéreivel, azok semmi haszon nélkül jártak. Mikor meglátták, hogy ott a két korsó az öccsük nyakában, a kezében meg a kalitka az aranyszóló pintyõkével, kapták magukat, elvették tõle. Õrá meg ráparancsoltak, hogy öltözzék fel béresnek, álljon be az apjához kocsisnak, s az egészrõl ne szóljon senkinek semmit, különben megölik. A királyfi, mit volt mit tennie, úgy tett, ahogy a bátyjai mondták, megígérte, hogy nem szól semmit. Avval mentek hazafelé. Otthon megörült az öreg király, hogy az õ két legnagyobb fia milyen derék ember. Mindjárt odaadta nekik birodalmának felét. A legkisebb fiát meg, aki béresnek volt öltözve, megfogadta kocsisának.
Így éltek. A két királyfi uraskodott, jómódban volt, a legkisebb lovat vakart meg szántott.
Egyszer, ahogy felébrednek, látják, hogy éjszaka a palota elõtt támadt egy aranyhíd, szép, gyönyörû aranyhíd, a közepén áll Tündérszép Ilona, s azt kiabálja:
- Király, király, öreg király, küldd ki azt a fiadat, aki engem a váramban megrabolt.
A két fiú csodálkozott, hogy ki lehet az, mi járatban van. Kimegy a legöregebb, lóra ül õ is, mint ahogy Tündérszép Ilona jött, s kiáll a hídra. Azt kérdezi tõle Tündérszép Ilona:
- Királyfi, mondd meg nekem, jobb vagy bal oldalamon folyik-e a halál vize!
Az meg se tudott mukkanni.
- Ha nem tudod, küldd ki az öcsédet, hátha az meg tudja mondani!
Kimegy a második királyfi. Tündérszép Ilona attól is megkérdezi a halál vizét, de annak a felelete se ért egy petákot. Azt mondja akkor Tündérszép Ilona:
- Király, király, öreg király, ha házadból senki sem tudja megmondani amit én kérdezek, háborút indítok ellened!
Akkor a királyhoz bement a kocsis, azt mondja neki:
- Felséges királyom! Grácia fejemnek, engedd meg, hogy az aranyhídra mehessek, hátha én meg tudnálak menteni a háborútól.
A király kapva kapott rajta:
- Eredj, no! De okosan beszélj!
Felhajította magát egy lóra a legkisebb királyfi, vágtatott egyenest a hídra, Tündérszép Ilona elé. Kérdezi tõle is Tündérszép Ilona:
- Mondd meg nekem, királyfi, jobb vagy bal oldalamon folyik-e a halál vize?
- Balról a fiatalság, jobbról a halál vize - feleli a kocsisnak öltözött királyfi.
- Ez jól van-mondta Tündérszép Ilona. - Hát az aranyszóló pintyõkével mi történt?
- A fejedbõl kivettem egy aranyszálat, avval kötöttem be a száját, s úgy hoztam el kalitkástól együtt.
Az öreg király meg a két fia odabenn csak nézték, a két királyfi különösen. Tudták, hogy most már vége a pünkösdi királyságnak. Azt kérdezi még ott kinn a legkisebbtõl Tündérszép Ilona:
- Hát én ki vagyok?
- Te Tündérszép Ilona vagy! A te váradból hoztam én a fiatalság meg a halál vizét, meg az aranyszóló kis pintyõkét.
- No, ha az én vagyok, te meg szívem szép szerelme vagy, ásó-kapa válasszon el egymástól.
Összeölelkeztek, összecsókolóztak, bementek a királyi palotába. A két legidõsebb királyfinak már akkor csak hideg nyoma volt otthon, elbujdostak, ki tudja, hová. Az öreg király a fiatal párnak adta egész birodalmát, azok pedig megesküdtek, lagzit csaptak, hetedhét országra szólót, még most is élnek, hogyha meg nem haltak.

Illyés Gyula
Hetvenhét magyar népmese - Móra Ferenc könyvkiadó
Budapest - 1974