Hajnalcsillag

Élt egyszer valahol, hetedhét országon is túl, egy király. Volt annak a királynak egy fia, aki már ide s tova legénysorba jutott volt. "Elmegyek, s keresek feleséget magamnak" - gondolta a királyfi. El is indult világot látni, magához való szép leányt keresni.

Összejárt toranyát-boranyát, s mégsem kapott magához való leányt, pedig két álló esztendõig örökké jött-ment, királytól ki, királyhoz bé.

Búsult, de erõsen a szép, dali királyfi, hogy mégiscsak a felséges anyjának s apjaurának kell szót fogadnia, s azt a világcsúf, sánta, kancsi és vastag szomszéd királyleányt kell elvennie, amelyiket erõszakkal is, vagy akarja, vagy nem, csak a nyakába akarnak varrni. Amint így nagy búbánatba merülve, tenger gonddal mendegélt, megszólította egy hófehér hajú, szakállú, tisztes öregember:

- Ugyan már miféle nagy világ gondja nyomhatja a vállad, ilyen fiatalon, te szép, szelíd királyfi?

- Hej, kedves öreg apámuram, nagy az én bajom, nem lehet már, úgy látom, segíteni azon.

Az öreg addig vigasztalta, kedveskedett, míg a királyfi elbeszélte az õ búbajának a sorsát.

- Na, te szép királyfi, segítek én rajtad. Eredj el haza, s készíttess egy olyan erõs bárkát, amelyikbe víz behatolni ne tudjon.

Amikor ez készen volt, elindult az öreg a királyfival hetedhét ország ellen, víz mentében. S úgy elmentek, hogy csak a jó Isten volt a tudója, hogy meddig jutottak. Amikor már szinte hogy az Óperenciás-tengerbe is beleértek, hát jutottak a selyemhíd lábához.

Azt mondta az öreg:

- Na, te szép királyfi, ebben a városban lakik a rézkirály. Annak van egy ország-világra szóló, híres szép leánya. Ennek a leánynak a szobalányai pedig innen a híd lábától szoktak úrnõjüknek vizet vinni minden áldott reggel. Te itt kiszállsz. Ebbõl a hajóból akkor aranyselyem-bársony sátor lesz, benne rubin asztallal, s azon arany-, ezüst-, gyémántcipellõk. Az aranyszegeken meg arany-, ezüst-, gyémántköntösök. Te árulni fogod azokat. Meglátják a híres szép királykisasszony szobalányai, s elmondják majd úrnõjüknek. Az leüzen neked, hogy vigyél fel hozzá belõlük. Hanem te ne küldj semmit, csak üzenj vissza, hogy jöjjön õ maga le, ha szüksége van reá. Amikor aztán lejön a leány, s a sátorban az asztalon belül lép, öleld át, csókold meg, s mondtad neki, hogy feleségül veszed. Akkor a sátor összecsapódik, ismét hajó lesz abból, s ne félj, nem érnek utol azután.

A szép királyfi kiszállt a hajóból. És lássunk csodát: minden, minden úgy történt, ahogy az öreg megjövendölte!

Hej, nagy öröm volt a bárkában. Mert hiába, csak erõsen megszerették egymást, már az elsõ perctõl kezdve! Azért is vigadoztak, ettek-ittak. De az öreg sem nem evett, sem nem ivott, kint ült a bárkán esõben, hóban, viharban egyaránt, s ügyelt a bárkára és a fiatalokra.

Egy estére kelve a bárkára szált három hattyúmadár, s azt mondta a legkisebbik:

- Be szép pár ember lakik itt a bárkában! Be szépek, be kegyesek! De mit ér az õ szépségük, kegyességük, mert alig hogy hazaérkezhetnek, hintót küldenek eléjük a fiú szülõi, de az a hintó méreghalálba lesz edzve, s ahogy beléülnek, lángot vet, és halálnak halálával halnak meg. Aki ezt megmondja nekik térdig kõbálvánnyá válik.

Telt, múlt az idõ, továbbhaladt a bárka. A fiatalok örvendettek, ettek, ittak. De az öreg sem nem evett, sem nem ivott, csak kint ült a bárkán. Azt kalauzolta szélben, fagyban, esõben, hóban egyaránt.

Egy idõ múlva ismét a bárkára szállt a három hattyúmadár, s azt mondta a középsõ:

- Be boldog, örvendezõ egy pár van ebben a bárkában! Be szépek, be kegyesek! De mit ér az õ szépségük, amikor hazaérkeznének, két öltözet ruhát küldenek elébük a királyfi szülõi, de az a ruha méreghalállal lesz kivarrva, és amikor magukra veszik, lángot vet a testük, s tûzhalállal halnak meg. Aki ezt megmondta nekik, övig kõbálvánnyá válik.

Avval csak telt-múlt az idõ, haladott a bárka. A fiatalok vígan voltak, ettek, ittak. De az öreg sem nem evett, sem nem ivott, csak ült kinn a bárkán, s azt kalauzolta hidegben-melegben.

Egy estére kelve ismét odaszállt a három hattyú, s azt mondta a harmadik:

- Be örvendõ egy pár lélek lakik ebben a bárkában. Be szépek, be kegyesek! De mit ér az õ szépségük, szerelmetes ifjúságuk, mert amikor megérkeznek az apai kastélyba, beteszik õket az egyik palotába, a kedves márványszobába, hanem éjjel belopódzik a hétfejû sárkány, s az megöli õket, büdös köves lánggal agyonfojtja õket. Aki pedig ezt megmondja nekik, egész testben kõbálvánnyá válik.

Másnapra virradva bement az öreg a bárkába, s azt mondta a királyfinak:

- Három bûnöm lesz nekem ma megérkezés után, de te, szép királyfi, ígérj bocsánatot elõre is értük.

- Megbocsátom, édes jó pártfogóm, elõre is ezt ígérem - felelt a királyfi.

Alighogy hazaérkeztek, küldi a király a gyémánthintót, hogy a fia azon vigye haza menyasszonyát. Kiszálltak a bárkából.

Azt mondta az öreg:

- Én vagyok az elsõ. - Avval kapta a nyilát, s egy szempillantásra keresztüllõtte a hintót, hogy az egyszerre széjjelpattant, tüzet fogott, s kocsist, lovat mind összeégetett.

- Hát ezt minek tette, kedves öregapám - kérdezte a királyfi.

- Megmondtam, hogy nekem is lesz három bûnöm ezen a vétkes világon, de te ezt engedd meg!

Hozták a pompás királyi gúnyát, hogy öltözzék bele a szép fiatal pár. Felkiált erre az öreg:

- Én vagyok az elsõ. - Avval kapja az õ nyilát, s ott helyt keresztüllövi a királyi gúnyát, hogy az lángot vetett, s tüstént hamuvá lett.

- Hát már ezt is, kedves öregapám? - kérdezte a királyfi.

- Megmondtam, hogy nekem is lesz három hibám ezen a bûnös világon, de te ezt engedd meg!

Megérkeztek a királyi udvarba.

Hej, én uram, én Istenem, hogy haragudott, dúlt-fúlt - tudják meg - a király s a királyné, hogy ez az engedetlen fiuk sem jártában-keltében, sem az elkészített nagy, erõs méregben nem veszett el az õ idegen jegyesével. Mert roppantul haragudtak reá, hogy mért nem vette el azt a rusnya királyi leányt, akit õk akartak. Sem a rézkirály gyönyörûséges leánya, kegyes viselete, sem az õ fiuk meghatni õket nem tudta.

Estére járt az idõ, amikor az öregember belopódzott a márványszobába, s ott elbújt. Hát teszik be a fiatalokat is éjjeli szállásra. Hanem azok úgy elaludtak a hosszú út fáradalmai után, mint a holt.

Hallatszott éjfélkor a nagy zúgás, sivítás, hát jött a hétfejû sárkány, hogy elpusztítsa a fiatalokat. Az öreg sem volt rest, kirántotta hirtelen a kardját, s amint a sárkány dugta a fejét, mind a hetet leszedte.

Hanem egy csepp vér a fiatal királyné arcára loccsant. Gondolta az öreg, hogy õ nem engedi azt odaszáradni, hát elkezdte a nyelvével letisztogatni. Történetesen megébredt a királyfi, s meglátta. Nem tudta mire vélni a dolgot, hogy mit tesz az öreg, nagyot kiált reá, és azt mondta neki:

- Na, öreg, sokat tettél rövid napok alatt ellenem. Semmivé tetted lakodalmi kocsinkat, nászruhánkat - megengedtem neked. Hanem ezt, amit most tettél a feleségemmel szemben, nem bocsátom meg soha, nem.

A királyfi összegyûjtötte a tanácsurakat, elõadta nekik a dolgot, s felszólította, hogy ítéljenek az öreg felett, de még hamar és keményen!

A királyi tanács akasztófára ítéli a vén bûnöst. És nyomban ki is viszik a királyfi kívánságára a kivégzõ helyre.

Azt mondta az öregember:

- Készen vagyok én a halálra, úgy sincs kedvem élni ezen a bûnös világon, de egy a kívánságom: halálom óráján adjátok meg nekem, hogy hadd mondtam el tetteim okát, s azután nem bánom, érjen a halál. Hogy lásd meg királyfi, nem bûnbõl tettem én, hogy a szép királyné arcát illettem én. Te pedig azért, hogy nem állottál szódnak, hét évig bûnhõdjél, amíg bûnödet lélekbõl meg nem bánod.

- Jól van, öregapám, jót is tettél velem, legyen teljesedve ezen utolsó kérésed is.

Elmondta erre az öreg a három hattyú beszélgetését útközben a bárkán, s hogy mit mondott az elsõ hattyú. Mikor addig ér, hogy kõbálvánnyá váljék, aki ezt elmondja, az öreg térdig kõbálvánnyá változott.

Erre már megdöbbent a királyfi is, kezdte a dolgot sejdíteni, s kérlelte az öreget, hogy ne mondta már tovább, õ ezennel megkegyelmez.

- Nem tartottad meg a szódat, késõ a megbánás.

Avval csak elbeszélte a második hattyú intését is, s amikor addig ért, hogy aki ezt elmondja, övig kõbálvánnyá váljék, az öreg tüstént övig kõbálvánnyá lett.

A királyfi erre már egészen megriadt, mert világosan látta, hogy apja, anyja ellene volt, és csak ez az öreg egyedül az õ jóakarója. Kérni kezdte újra, ne mondta már tovább.

De az öreg azt felelte reá:

- Én elmondom az enyémet, s te lássad, hogy megbánjad a szószegésedet.

És elmondta a harmadik hattyú jóslatát is, s elbeszélte, hogy amikor a sárkány fejeit levágta, vér cseppent a fiatal királyné habfehér arcára, s hogy õ a nyelvével azt el akarta takarítani onnan, egyszerre csak egészen kõbálvánnyá változott az öreg.

Sírt, rítt, de búsult a szegény királyfi, olyan keservesen, hogy az egész ország megsajnálta nagy keserûségét. Az apját, anyját klastromba záratta. Hiszen hogy legyen az ilyen király jó a maga népéhez, amikor még az õ szívébõl szakadt gyermekéhez és szép szerelmes menyéhez is ilyen gonosz akarattal van!

Hét álló esztendeig örökké siratta az öreget.

Minden áldott nap elment a kõbálványhoz. Kérte nagy hangos sírással: engedjen meg neki. Közben a fia is nagyra nõtt. Azt is vitte, annak is elmondta, panaszolta az õ nagy bûnét, s mindig így végezte: ne ítélj hirtelen!

Hét esztendõ múltán, amint a bálványnál ismét sírt a király, s oktatta a fiát, megbotlott a gyermek, megindult a vére, s a kõbálványra cseppent.

Erre nagy hirtelen szétpattant a bálvány, elõállt az öreg, s azt mondta a királyfinak:

- Na, te szép királyfi, amiért olyan istenes ember voltál, hogy a jótéteményt nem felejtetted el, eljöttél hozzám, elsirattál minden istenáldotta nap, azért én, aki eddig is a jók õrzõje voltam, megáldalak téged, hogy e földön semmi búbaj soha ne érhessen. Jó király a leszel népednek, s igazságos lesz a neved. Élj boldogul, velem többet nem beszélsz, de ha látni akarsz, jöjj ki hajnalonként, s a keleti égen mindig láthatsz engem.

Avval felszállt az égre, s higgyék nekem, hajnalban már ott is ragyogott egy szép fényes csillag, minden csillagok közt a legfényesebb a keleti égen. Ha nem hiszik el, nézzék meg hajnalban: ott ragyog az ma is!

A királyfi pedig élt békén, áldottan a rézkirály szép, kegyes leányával, s tán még ma is élnek, ha meg nem haltak.